A versenyműről azt hihetnénk, hogy olyan műfaj volt, amelynek kultiválását a harmincas-negyvenes évek-beli szovjet zenepolitika kevéssé szorgalmazta. Hiszen tisztán hangszeres, ebből következően szöveg nélküli zenéről van szó, amelyhez programot sem szokás írni, mint esetleg a szimfóniákhoz. Mindez a közérthetőség, illetve a direkt ideológiai tartalmak közvetítése szempontjából tűnhetett kedvezőtlennek. Természetesen lelkesítő kórustételek elhelyezésére sem nyílik mód egy koncertdarabban. Ráadásul a versenyműnek illik lehetőséget nyújtani arra, hogy a szólista bemutathassa magasszintű technikai felkészültségét, és a hangszerben rejlő hangzásminőségek sokféleségét. Az ilyesmit pedig szívesen ítélték el a mondott közegben az ún. "formalizmus" megnyilvánulásaként. Ám a versenymű mindennek ellenére a "klasszikus" sztálini időszak egyik igen fontos műfaja volt. A kulturpolitika ugyanis hajlamos volt arra, hogy a sikerélmény és a reprezentativitás érdekében bizonyos ideológiájával voltaképpen ellentétes elemeket is belefoglaljon a "szocialista realizmus" vagy a "Szovjet Zene" fogalmába. Ilyen megfontolásokból tolerálták, sőt esetenként támogatták a koncertáló használati zenék születését. Aram Hacsaturján (1903-1978) Grúziában született, örmény családban, tanulmányait Moszkvában végezte, majd ugyanott élt és alkotott mint szovjet zeneszerző. 1940-ben írt Hegedűversenyét később dolgozta át fuvolakoncertté. A műben a klasszicista folklorizmus jól bevált receptje szerint a keleti népzenei forrás egzotikus ritmusai és melódiái a nyugati zenei tradíció formai kereteibe illeszkednek. A vérpezsdítő ritmikájú, talán egyes barokk concertók motorikus lüktetését is felidéző első tételt keleties ékítményekben gazdag lamento (panasz-zene) követi a lassú tételben. A táncos zárótételt tematikus utalás köti a nyitótételhez. A Fuvolaverseny eredeti, hegedűs változatát Hacsaturján David Ojsztrahnak ajánlotta, aki az 1940-es moszkvai bemutató szólistája is volt. Művéért a zeneszerzőt Sztálin-díjjal jutalmazták.