fisz-moll zongoraverseny, op. 20

Szkrjabin 1897-ben, 24 évesen komponált fisz-moll zongoraversenye a zeneszerző egyetlen versenyműve és egyben az első zenekari darabja. Hihetetlen gyorsasággal, néhány nap alatt vetette papírra – mindenképpen be akarta fejezni még az esküvője előtt. (Vera Iszakovicsot, a moszkvai konzervatórium tehetséges zongorista-növendékét vette feleségül.) Az ifjú zeneszerző részletekben küldte el a művet mecénásának és kiadójának, Mitrofan Beljajevnek, aki azonnal továbbította a kéziratokat Rimszkij-Korszakovnak és Ljapunovnak átnézésre. A hangszerelést illetően Rimszkij-Korszakov ítélete lesújtó volt (ebben bizonyára közrejátszott a kottaírásnak a sietségből adódó hanyagsága is). Szkrjabin, bár nagyon bántotta a negatív vélemény, végül meglepő módon alig változtatott művén, s úgy látszik, neki volt igaza: közvetlenül az 1898 decemberi, szentpétervári ősbemutató után Rimszkij-Korszakov szigorúsága megenyhült (még arról is szó volt, hogy a továbbiakban esetleg ő maga is dirigálná a művet); az 1899. március 30-i moszkvai előadás alkalmával pedig az egyik kritikus egyenesen megdicsérte a hangszerelést…
Szkrjabin ritkán játszott zongoraversenye nem tartozik a 19. század látványosan virtuóz versenyművei közé. Egyik tételében sem találunk kadenciát, s alapvetően lírai karakter, kifejező, szenvedélyes dallamosság, a hangszínek iránti érzékenység és sajátosan lebegő ritmika jellemzi. Az egész darabban kiemelt szerepet játszik a kürt- és a klarinét-szín. A kürt indítja mindjárt a nyitótételt, amelynek főtémája a zongora álmodozó, improvizatív hatású, ritmikailag egyre gyorsuló szólamában bontakozik ki. Bár mindvégig egyértelműen a szólóhangszer irányít, s bár a zongora szólamán gyakran érezhető Chopin hatása, a zenekar intenzívebben vanjelen, s inkább partnere a szólistának, mint Chopin zongoraversenyeiben. A középső, Andante tételt variációs formában komponálta meg Szkrjabin: a szordinált vonósok mutatják be a megejtően dallamos témát, amelyet négy különböző tempójú és karakterű variáció követ. Az elsőben a klarinét játssza a témát, amit a zongora csillogó futamokkal rajzol körül; a második játékos, „scherzando” típusú zene; a harmadik lassú gyászinduló. A negyedik, igen gazdagon díszített variáció után végül a majdnem hangról hangra visszatérő első variációval zárul a tétel. A mérsékelten gyors tempójú szonáta rondó-finale ismét Chopin hatásáról árulkodik. A tétel különösen vonzó részlete a telt harmóniákból szőtt, áradóan lírai melléktéma.