"Vannak emberek, akik csak köhögve, prüszkölve, krákogva, köpködve képesek kifejezni magukat: úgy látszik Berlioz úr is ezek egyike". Goethe zenei tanácsadója, Carl Friedrich Zelter prüszkölt ily mérgesen, miután átlapozta annak a nyolc tételnek a partitúráját, amelyet a fiatal komponista a Faust első részének Nerval-féle francia fordítása alapján komponált, s kissé óvatlanul elküldött egy dagályos-hódolatteljes előszó kíséretében a német költőfejedelemnek. Mindez 1829-ben történt.

Alighanem szerencse, hogy sem Goethe, sem Zelter nem érhette már meg a Faust elkárhozása c. nagyszabású kompozíció elkészültét, s tizenhét évvel későbbi premierjét. Határtalanul fel lettek volna háborodva azon, Berlioz milyen önkénnyel kezeli a költői szöveget. Faustot, az öregedő tudóst ugyanis Berlioz nem átallotta még Magyarországra is elhozni. Igy kezdődik a különös műfaji meghatározással "drámai legendának" nevezett darab. Faust a magyar rónán sétál, s el van ragadtatva a végtelen puszta látványától. Irigykedve figyeli a serény-vidám magyarokat, s bámulatba ejti a háttérből előmasírozó délceg magyar sereg látványa… A magyarázat a Goethe művén tett kétségtelen merényletre egyszerű. Röviddel a Faust elkárhozása megalkotása előtt járt Berlioz Pesten, s aratta élete legnagyobb sikerét a Rákóczi-indulóval. Addig mesterkedett hát, míg ez az induló bekerülhetett a készülő nagy opuszba is. Ha ehhez el kell utaztatni Faustot a Tisza mellé, ám legyen. A továbbiakban aztán Berlioz Faust-története egy darabig hűségesebb az eredetihez. Feltűnik Mephisto, Faust és ördögi kísérője a lipcsei Aurbach-pincébe látogat, elhangzik a nevezetes patkánydal, majd a bolhadal (a két utóbbi a huszas évek végén készült tételek közé tartozik), Faust megismerkedik Margittal és így tovább. A cselekmény tehát nagyjából úgy alakul, mint Goethénél. A befejezés azonban ismét önkényes. Faust ugyanis Berlioznál menthetetlenül pokolra jut. Mephistóval együtt vágtatnak a vég felé (a zene szinte filmzenék módjára érzékelteti a lovaglás ritmusát). Máriához imádkozó csapat mellett száguldanak el. Az imádkozók egyszercsak felsikoltanak: Faustot rettenetes rémalak követi. Faust hátranéz, s elborzad a látványtól. Hogy mit is lát – nem írja le a libretto. Annál inkább a zene. Elképesztő rézfúvós effektust hallunk: Berlioz, a hangszerelés talán legnagyobb mestere ilyen pillanatokban van igazán elemében. Rövid megtorpanás után folytatódik a száguldás, s belépünk a pokol kapuján. A pokolbeli kórus köszönti az érkezőt: "Irimiru karabrao, hasz, hasz, hasz!" Értelme nincs ezeknek a szavaknak – de hisz épp ez bennük a lényeg. Berlioz itt nem Goethétől kölcsönzi a szöveget, hanem a 18. század híres gondolkodójától, Swedenborgtól. Swedenborg szerint így beszél a pokol népe. Ő álmában tapasztalta ezt. Márpedig az álom nem hazudhat. A lényeget csak így, álmodva vagy fantáziálva érthetjük – vallja az egykor természettudósként induló, ám a tudománytól teljesen elforduló svéd misztikus, s vele a 19. század első felének forradalmár-zeneszerzője.