I. Kyrie II. Gloria III. Credo IV. Sanctus V. Benedictus VI. Agnus Dei

Bruckner 17 és 44 éves kora között néhány hosszabb-rövidebb liturgikus mű mellett hét teljes misét komponált, ebből öt a bécsi klasszika „Missa solemnis” (ünnepi mise) típusába tartozott. A nagy misék közül az 1854-ben komponált b-moll mise volt az, melyben Bruckner egyértelmű jelét adta tehetségének és elhivatottságának. Ezt a művet a St. Florian kolostorban – Bruckner szellemi és zenei fejlődésének meghatározó helyszínén – be is mutatták. A harmincadik évébe lépő Bruckner ezzel a darabbal kereste fel a bécsi konzervatórium nagyhírű zeneszerzéstanárát, Simon Sechtert, hogy az magántanítványává fogadja. A következő közel tíz esztendőből kevés Bruckner-művet ismerünk, az 1864-es évtől kezdve azonban robbanásszerűen újra nagyszabású kompozíciók születtek. Elsősorban ünnepi misék, 1864-ből a d-moll, 1866-ból az e-moll mise. A sort az f-moll mise zárja (1868). E három „mise-szimfónia” Bruckner első szimfónia-kísérleteinek szomszédságában született. Ekkoriban alakult ki nyelvezetének az a sajátos zenei „szótára”, melynek szókincse a későbbi szimfóniákban – immár a liturgikus szövegről leválva – újra és újra megjelenik. E három nagy misét keletkezése után nem sokkal elő is adták (az f-moll misét 1872-ben), így Bruckner fontos hangszerelési tapasztalatokat is szerezhetett.

Az f-moll mise a beethoveni, nagyszabású koncertmise koncepciójához áll közel, a tematikus anyagot viszont – minden korábbi Bruckner-misénél jellemzőbb módon – a gregorián ének inspirálta. Igen jellegzetes ebből a szempontból például a Gloria kezdete: Bruckner a hagyományos gregorián intonációt idéző dallamot szólaltat meg a kóruson. Bruckner számára különösen fontos volt a mise szövege, így a homofon megzenésítést részesítette előnyben. Még az olyan kontrapunktikus részletek esetében is, mint amilyen a Gloria végén (In Gloria Dei Patris) elhangzó fúga, vagy a Credót berekesztő „Et vitam venturi saeculi Amen” szövegkezdetű kettős fúga, törekedett arra, hogy a zenei szerkezet ne akadályozza a szövegértést. Bruckner polifonikus írásmódjára elsősorban a Palestrina-stílus és a 18. századi osztrák egyházzenei hagyomány hatott, harmóniahasználata Lisztével rokon.

A mise legmonumentálisabb, legrészletezőbben kidolgozott tétele a Credo. Bruckner stílusának, gondolkodásmódjának, vallásos elragadtatottságának majd minden eleme megtalálható ebben a hitvallásban. Az „Et incarnatus est” misztériumát (a részlet jellemző módon a Moderato misterioso feliratot viseli) a fafúvósok leheletfinom akkordfüggönyének előterében egy hegedű- és brácsaszólóval ellenpontozott tenorszóló intonálja. Az E-dúrban induló részlet a „Crucifixus”-ban Esz-dúrra süllyed, majd az „Et resurrexit”-ben diadalmasan, üstdobpergés közepette ismét E-dúrra vált. A teljes zenekaron megszólaltatott hatalmas léptékű hangfelület, a vonósok jellegzetes figurációi, a rézfúvósok markáns fanfármotívumai a későbbi szimfóniák nagy csúcspontjait vetítik előre. A Benedictus áradó csellódallama pedig a későbbi szimfónia-adagiók világának előképe.