F-dúr románc

A románc középkori eredetű lírai és vokális műfaj. A 18. század első felében Franciaországban régi, gáláns szerelmi történetet elmesélő, strófikus dal, egyszerű kísérettel; jellemzője a természetesség, egyszerűség, naivitás. (Még az ifjú Beethoven is komponált ilyen dalt Rousseau szövegére: „Que le temps me dure”, 1794 körül). Később a románc a francia vígopera, az opéra comique tipikus száma lesz, majd feltűnik a német Singspielben (egyik leghíresebb példája Pedrillo románca Mozart Szöktetés a szerájból című operájában), és megjelenik a hangszeres zenében is – a 18. század második felében többtételes művek lassú tételeként, a németeknél általában egyszerű háromrészes (ABA), vagy rondo-, a franciáknál a legtöbbször variációs formában. (A rondószerű forma híres példája Mozart K. 466-os d-moll zongoraversenyének Romanze tétele, a variációs típusé Haydn No. 85-ös, „La Reine”, „Királynő” szimfóniájának lassúja). Különösen gyakori a románc-tétel a párizsi hegedűsök, Viotti, Rode, Kreutzer, Gavinies versenyműveiben és szonátáiban. Beethoven három zenekarkíséretes versenyművet komponált Romanze címmel, az elsőt, a töredékként fennmaradt e-moll Romanze cantabilét 1786 körül, zongorára, fuvolára, fagottra és zenekarra (valószínűleg egy nagyobb mű lassú tételeként), illetve a két hegedűrománcot, melyeket a románc mint önálló karakterdarab első példáinak tekinthetünk.
A hegedűre és zenekarra komponált két Beethoven-románc közül valószínűleg a No. 2-es F-dúr a korábbi; a kutatók feltételezése szerint 1798 körül keletkezhetett. Egyszerű rondóformában (ABACA) íródott, legnagyobbrészt négy, illetve nyolc ütemes egységekből építkező, szimmetrikus szerkezetű, lírai hangvételű darab, amely azonban karakterben mégsem egysíkú, és megformálását is számtalan apró kompozíciós ötlet teszi érdekessé, egyedivé. A nyolc ütemes rondótéma bensőséges dallamának zenekari kísérete például a téma további visszatéréseinél mindig más és más; az első (B) epizód végén a zenekarban élesen pontozott ritmusú motívum jelenik meg, F-dúrról váratlanul f-mollra váltva, mintegy megelőlegezve a „viharos” karakterű második (C) epizód f-moll hangnemét; a 2. epizódban pedig, mintegy ál-visszatérésként a rondótéma kezdete Desz-dúrban hangzik fel, s csak később kerül sor az igazi, immár F-dúr témavisszatérésre.