Exultate, jubilate – motetta, K. 165

Mozart harmadik és egyben utolsó itáliai útja 1772 októbere és 1773 márciusa között zajlott. A 17 éves fiú – apja társaságában – Milánóba utazott, ahonnan új operát rendeltek tőle: a Lucio Silla-t, melyet december 26-án mutattak be. A következő hónapban komponálta Mozart az Exsultate, jubilate szólómotettát az opera primo uomo-ja, azaz férfi főszereplője, Venanzio Rauzzini számára. A római származású Rauzzini korának egyik legismertebb castrato szopránja volt; az angol utazó, Burney beszámolója szerint nemcsak jó megjelenésű, ragyogó énekes és remek színész, hanem az ellenpont mestere és kiváló Klavier-játékos is. Rauzzini ezenkívül komponálással is foglalkozott: többek közt operákat, vonósnégyeseket és szonátákat írt. Énekesi tehetségéről Mozart műve alapján is megbizonyosodhatunk: nemcsak lágy dallamosságával nyűgözhette le hallgatóit, de a virtuóz, nagy hangközugrásokkal tarkított gyorstételeket is minden bizonnyal bravúrosan adta elő az 1773. január 17-én megtartott bemutatón.
A háromtételes Exsultate, jubilate szerkezetét többen többféleképpen magyarázták. Hermann Abert drámai szólókantátának nevezi a darabot, más huszadik századi zenetudósok viszont Mozart akkortájt komponált szimfóniáival rokon vonásokat fedeztek fel a műben. A nagy Bach- és Mozart-kutató, Alfred Einstein az úgynevezett “olasz nyitány”-típussal való hasonlóságra hívja fel a figyelmet: ennek pontosan megfelel az Exsultate, jubilate gyors-lassú-gyors felépítése. Két ponton tér csak el a mű ettől a formai sémától: a második szakaszt rövid recitativo előzi meg, a finálé pedig megszakítás nélkül, egy egyszerű moduláció révén kapcsolódik a második tételhez.

Mozart szólómotettája – vallásos szövege ellenére – zeneileg egyáltalán nem “templomi stílusú”, inkább a kor operai hangvételéből merít. Ennek hatása a középső tételben a legszembetűnőbb, melyet Einstein nem minden ok nélkül nevezett cavatina-nak. A művet egészében fiatalos jókedv és lendület hatja át – mint írja. Ez természetesen nincs ellentétben a szöveggel, amely maga is örömről, jubilációról szól. Az F-dúr hangnemű nyitótétel egyfajta vokális concerto, mely a bécsi klasszikus versenyművek bevett szerkezetét követi. A zenekar tömör, mindössze huszonegy ütemes expozíciója az alaphangnemben mutatja be a tétel tematikus anyagait, ezután kerül sor a jóval hosszabb szóló-expozícióra, amely – a szonátaforma követelményeinek megfelelően – a domináns hangnemben zár. Itt azonban elmarad a kidolgozási rész, ehelyett Mozart – C-dúrban, tehát “rossz hangnemben” – elindítja a visszatérést. A tétel lezárása előtt – akárcsak egy instrumentális versenyműben – a szólista lehetőséget kap, hogy cadenza-t rögtönözzön. A kecses léptű, bensőséges hangulatú második tétel után a finálé már a felhőtlen örömé. Érdekes, bár valószínűleg véletlen egybeesés, hogy a mű végén megszólaló téma erősen emlékeztet Haydn császárhimuszára, a Gott, erhalte-ra.