Rachmaninov „gyakorlatai” – Kocsis Zoltán
1929-ben Szergej Kuszevickij, a Boston Symphony akkori vezetőkarmestere felkérte Ottorino Respighit, hogy készítsen egy csokorra való hangszerelést Rachmaninov Etűd-Tablóiból. Az elnevezés – amit lehetne akár Kép-gyakorlatnak is fordítani – a komponista kitalált szóösszetétele. Valóban, ezek az 1911-ben, illetve 1916-ban komponált darabok (Op. 33 és 39) sokkal inkább festői leírások, nagy ívű élménybeszámolók, megrendítő lélekábrázolások, mint sem puszta gyakorlatok. S mint ilyenek, a hangszerelésre szinte kínálják magukat. Nem meglepő, hogy Respighi öt számból álló ciklusa időtállónak bizonyult, s jómagam, amikor azt a magyar közönségnek 2003-ban bemutattam, titkon irigyeltem egy kicsit a zseniális hangszerelőt, hogy munkájához mindenfajta megkötöttség nélkül válogathatott a két sorozat legkarakterisztikusabb, leghatásosabb darabjaiból. Tudat alatt talán ekkor döntöttem el, hogy Respighihez hasonlóan én is meghangszerelek néhány Etűd-Tablót, ám engem a kevésbé ismertek, eredeti formájukban ritkábban játszottak ösztönöztek erre igazán. Ha alaposan összevetjük Rachmaninov és Respighi hangzásideáljait, feltűnő, hogy az olasz mester milyen fontosnak tekinti az öltözéket, a maga – latin szellemtől átitatott – módján mennyivel többet cizellál, mint maga a szerző. Munkám során természetesen igyekeztem inkább Rachmaninov saját hangszerelési gyakorlatát követni, ami egyáltalán nem a zongorajáték révén megszokott faktúrákon, hanem a szerző sajátságos zenekarkezelésén alapul. Akármennyire is sok az átfedés Rachmaninov zongoraművei és zenekarra komponált alkotásai között, a különbség mégis lényegbevágó. Ennek bizonyára több oka is van, éppúgy eredeztethető az orosz komponista – az átlagot messze meghaladó – kézméretéből, mint dirigensi praxisából. Ezért a munka távolról sem volt olyan egyszerű, mint amilyennek kezdetben ígérkezett. A címválasztást illetően azonban semmivel sem volt nehezebb dolgom, mint Respighinek.
Az d-moll etűdöt (Op. 33 No. 5) a szerző nem sokkal a publikáció előtt a már beharangozott sorozat másik két darabjával együtt visszavonta, a kéziratot csak Rachmaninov halála után találták meg és publikálták Moszkvában. A döntés oka nem ismeretes; a legvalószínűbb teória, hogy a komponista elégedetlen volt ezzel a művével. Igaza volt-e, vagy sem, döntse el a hallgató. A darab hangszerelése alatt Alekszej Tolsztoj bájos gyermekkönyvének, az Aranykulcsocská-nak főhőse járt az eszemben, számomra az ő kalandjait meséli el miniatűr formában ez az etűd. De legalább ilyen erős illusztratív asszociációkat kelt a többi darab is: a c-moll etűdöt (Op. 39 No. 1) állítólag Arnold Böcklin – a Rachmaninov képzeletét többször megmozgató szimbolista német festő – Hullámok játéka (Spiel der Wellen) című, nimfák és szatírok mitológiai jelenetét meg örökítő festménye inspirálta; nekem azonban a zene jóval „viharosabb”, mint amit a festmény első ránézésre sugall.
A folyamat természetesen visszafelé is működhet: a moll hangnemben is vidáman játszadozó medvebocsok, a zúgva hömpölygő Volga, a vágtató doni kozákok képzeteit már Rachmaninov etűdjei, maguk a zenei gondolatok ébresztik. Ha – számos példa szerint – a szerző néha szükségét érzi, hogy meghatározza egyes darabjainak konkrét programját, miért ne lehetnének nekünk, kései utódoknak is bizonyos szabad asszociációink?
Budapest, 2015. március 23-án.