I. Allegro II. Andante III. Finale. Allegro

Változnak az idők, és velük változnak a hangszerek is. Vegyük például a trombitát, amely eredetileg csak a természetes felhangsor hangjait tudta játszani. A barokk korban speciális technikát fejlesztettek ki, hogy ebből a szükségből erényt csináljanak. A felhangok a második oktávban közelebb vannak egymáshoz, mint az elsőben; a hetedik felhangtól kezdve sorozatuk szinte teljes skálát ad ki. Ezt a felső regisztert, az ún. clarino-regisztert tanulták meg virtuóz módon kezelni a trombitások. A klasszikus periódusban azonban ez már nem bizonyult elegendőnek; feltámadt az igény, hogy a hangszert képessé tegyék a repertoárjából még hiányzó hangok, és különösen a kromatikus félhangok eljátszására.

Több különböző módszert találtak ki erre; egyik sem vált be tökéletesen, amíg a szelepes trombitát be nem vezették a XIX. század elején. A hangszer fejlődésének egyik átmeneti stádiuma volt az ún. billentyűs trombita, melynek fő bajnoka Anton Weidinger osztrák trombitás (1767-1852) volt. Weidinger hangszeréről (organisirte Trompete) így ír a specialista, Reine Dahlqvist: „A billentyűk mind a hangszernek ugyanazon az oldalán helyezkednek el, hogy mindegyiket a jobb kéz kezelhesse; a bal kéz csak tartja a hangszert… A billentyűk hanglyukakat fednek le, és segítségükkel változtatható a hangmagasság: a tölcsérhez legközelebb eső billentyű egy félhanggal, a következő egy egészhanggal stb. módosítja.”

Weidinger 1792-től volt a bécsi udvari opera tagja. Valószínűleg akkor ismerkedett meg Haydnnal, amikor a zeneszerző visszatért második londoni útjáról. Ekkor írta Haydn a jelen versenyművet, amely kései stílusának egyik pompás példája lett.
A trombitások általában nincsenek elkényeztetve nagy mesterek által írt versenyművekkel; ezért igen meglepő, hogy Haydn trombitaversenye a XX. századig majdnem teljesen ismeretlen maradt. Csak 1931-ben jelent meg először nyomtatásban, és az ötvenes években kezdett népszerűvé válni.

A klasszikus versenyművek általában zenekari bevezetéssel kezdődnek, mely alatt a szólista szünetel. Haydn trombitaversenyében azonban a szólista egyetlen erőteljes hangot és két fanfármotívumot fúj a tutti-szakasz alatt – valószínűleg azért, hogy a szólista felmelegítse hangszerét a szólóbelépésre.

A szólóexpozíció alkalmat adott Weidingernek, hogy megmutassa, mit tud az új hangszer. Haydn azonban nemcsak lehetőségeket akart bemutatni: a billentyűs trombita kromatikus hangjaival érzékeny, lírai dallamokat alakított, melyek váltakoznak a hagyományos, fanfárszerű trombitastílussal.

Az Andante lírai dallamát a trombita a hegedűktől és az első fuvolától veszi át; az a feladata, hogy utolérje ezeket az éneklő dallamhangszereket líraiság és kifejezőerő dolgában. A trombita kromatikus hangjai és mozgékonysága jól érvényesülnek ebben a rövid, de emlékezetes tételben.

Az utolsó tétel tipikus haydni kontratánc-finálé rondó formában, melynek témái a kor népszerű tánctípusára emlékeztetnek, és ismét megcsillogtatják a szólista virtuozitását és azokat a szenzációs kromatikus hangokat.