Esz-dúr szimfónia K. 132

Az 1772. év igen termékenynek bizonyult a még Salzburgban élő W. A. Mozart (1756–1791) pályáján: egyebek mellett nyolc szimfóniát, további hangszeres darabok és egyházi művek sorát alkotta meg akkor az ifjú géniusz. Ezek közül való az összetett stílusvilágú Esz-dúr szimfónia (K. 132.), melyben az általános olasz, francia és délnémet–osztrák hagyomány nyomain túl Johann Christian Bach, Matthias Georg Monn és Joseph Haydn hatása is érvényre jut, de az érett Mozart nagyságrendje is megmutatkozik már. Négytételes szimfóniájához két oboát, négy kürtöt és vonósokat írt elő a komponista. A kor zenéjének alaptulajdonságai közé tartoztak a hangnemekhez kötődő, többé-kevésbé állandó karaktertípusok. Jellegzetes példája ennek, ahogy az Esz-dúr szimfónia zenei folyamatának megannyi rokonára ismerhetünk Mozart későbbi, azonos tonalitású műveiben; a határozott nyitó gesztus konkrétan vissza is tér majd a K. 297b Sinfonia concertante, valamint a K. 482. Zongoraverseny élén. Szellemességekben, színpademlékű buffo-elemekben gazdag kezdet az olaszos, nyitó Allegro. Kétfajta lassútételt komponált Mozart a darabhoz, egyaránt B-dúrban, Andante grazioso és Andante feliratokkal; a mai hangversenyen mindkettő fölhangzik. Az ismét Esz-dúr hangnemű, visszatéréses Menuetto szélső szakaszai imitációlánc nyomán, kamarazeneszerűen bontakoznak ki. Ütemeiket mégis osztrákos-népies hang uralja el fokozatosan, majd ennek kontrasztjaképpen a csak vonósok által játszott, még kamarazeneibb hatású, középső Trio bensőséges, mély értelmű muzsika. S habár típusa szerint francia hagyományra tekintő – gavotte-lüktetésű – tánctémára épül a rondószerkezetű Allegro-finálé, zenéje szintúgy félrehallhatatlanul bécsies kedéllyel áramlik tova.