Az 1780-as években már alig akadt zenekedvelő Európában, aki ne ismerte volna Joseph Haydn nevét. Műveinek kinyomtatásáért a legnevesebb kiadók versengtek, s királyok halmozták el kegyeikkel. Megrendelői között ott találjuk nem csak a zenekedvelő főurakat, hanem a nagyvárosok hangverseny-vállalkozóit is. Különösen népszerű volt Párizsban, ahol rendszeresen és mindig nagy sikerrel játszották a zenéjét, s a francia kiadók minden szimfonikus művét azonnal megjelentették, amint hozzájutottak a darab partitúra-másolatához. 1784-ben a Concert de la Loge Olympique egyik vezetője, d’Ogny gróf rendelt tőle hat szimfóniát, s a „Párizsi szimfóniák” néven azonnal igen népszerűvé lett sorozat hatalmas sikerét látván, 1787-ben újabb három darabot. (A Haydn-műjegyzékben 90–92. sorszámot kapott három mű közül ma a legismertebb a 92. számú „Oxfordi” szimfónia, amely, bár később Haydn oxfordi díszdoktorrá avatása alkalmából is elhangzott, valójában korábban, Párizs számára készült.)
A d’Ogny gróf által megrendelt három szimfónia közül a második, a 91-es számú Esz-dúr darab 1788-ban keletkezett. Nyitótétele rövid, csend-teremtő, figyelemfelkeltő lassú bevezetéssel indul. A gyors főrész szonátaformája nagyon egyedi, s a tájékozott hallgató számára sok meglepetést tartogat. Lényege a zenei anyagot alkotó egyszerű motívumok feldolgozása, egymást kiegészítő, egymásnak feszülő ütköztetése, ami már magában a főtémában elkezdődik: a hegedűk félhangonként felfelé kúszó dallamát az ellentétes irányban mozgó basszus ellenpontozza, majd a téma megismétlésekor helyet cserélnek. A B-dúr lassú tétel a franciák által oly kedvelt variációs formában íródott. A látszólag egyszerű témát Haydn rafinált formai-harmóniai eszközökkel „bolondítja meg”, mint amilyen a dallam és a basszus kánon-hatású elcsúsztatása, vagy a téma második felében a váratlan Desz-dúr kitérés, ami után a zene csak az utolsó két ütemben tér vissza az alaphangnembe. A variációk legtöbbjében a témát mindig más-más hangszer illetve szólam játssza, s egy másik folyamatos figurációval variálja. A második variáció b-mollra vált, és mindvégig barokkosan szigorú, kétszólamú szerkesztést követ. Az utolsó variációban a hangzás kiterebélyesedik, s a tétel feszes induló-karakterrel fejeződik be – meglepő módon azonban nem forte, hanem halk, pianissimo záróütemekkel. A menüett középső (trio) része, melyben a hegedűk és a fagott által játszott dallamot a kürtök, valamint a pengetett mélyebb vonósok akkordjai kísérik, kimondottan népies, Ländler-karakterű zene, s népies elemeket fedezhetünk fel a szonátaformájú, lendületes fináléban is.