Esz-dúr sinfonia concertante, K. 364

I. Allegro maestoso
II. Andante
III. Presto

 

A 18. század második felének kedvelt műfaja volt a sinfonia concertante, azaz a szimfónia és a concerto számos jellegzetességét magán viselő hibrid. Mannheim és Párizs virtuóz zenekarai számára készültek a műfaj legjelentősebb darabjai, melyek deklarált célja nem volt több, mint a különböző – olykor hajmeresztő – hangszerkombinációkon keresztül  bemutatni, a korszak legjelentősebb zenészei szólistaként mire képesek, ha hozzájuk hasonló hangszeresekkel állnak egy színpadon. Szemben a concertóval, a műfaj alapdarabjaiban – vagyis Carl Stamitz, Johann Christian Bach és mások műveiben – a zenekar csak másodlagos jelentőséggel bír, mivel a szerzők a két (vagy több) szólista közötti viszonyra koncentráltak, nem pedig a szólisták és a zenekar kapcsolatára. Így például a klasszikus concertóval szemben a sinfonia concertanték nyitótételében az igazán jelentős zenei anyagokat csak a szólisták exponálják, a zenekari bevezető valóban nem több egyszerű “előszónál”. Ezekben a művekben a szórakoztatás és a virtuóz játék, nem pedig az érzelmek kifejezése volt a legfontosabb.

 

Mint minden műfajban, amely a keze ügyébe került, Mozart a sinfonia concertantéban is a saját útját járta – így például nála a zenekar ebben a műfajban is jelentős szerepet kap -, noha pontosan nyomon követhető, hogy a műfaj meghatározó szabályaival és jellegzetességeivel tökéletesen tisztában volt. 1778-ban ismerkedett meg behatóan a sinfonia concertante műfajával, amikor Mannheimen keresztül Párizsba utazott, s itt töltött néhány – meglehetősen sikertelen – hónapot. Első sinfonia concertantéja ez év áprilisában készült el: a korszak egyik legjelentősebb zenekara, a Concerts Spirituels számára írta négy fúvós szólistára és zenekarra, de a mű azóta sem tisztázott okokból végül is nem került előadásra, kézirata pedig elveszett. Miután 1778 őszén hazatért Salzburgba, több sinfonia concertantéba is belekezdett, egy zongorára és hegedűre írott műből 120 ütemnyi, egy hegedűre, brácsára és csellóra írottból 134 ütemnyi készült el. Hogy Mozart vajon azért hagyta abba e művek írását, mert a komponálás közben derült ki, hogy előadásukra még sincs mód, vagy esetleg a megtorpanás oka, hogy a hangszer-összeállítás megoldhatatlan formai problémát jelentett számára, nem tudjuk.

 

Ha nem számoljuk a fuvolára és hárfára írott 1778-as kettősversenyt (K. 299), Mozart egyetlen e műfajban írott, befejezett műve az Esz-dúr sinfonia concertante hegedűre és brácsára, mely 1779 nyarán Salzburgban keletkezett. Az 1778-as év vízválasztó Mozart életében. A zeneileg gyakorlatilag már négyéves kora óta érett Mozart ekkor vált emberi értelemben is felnőtté: 22 éves korában többé már nem csodagyerek, 1778 tavaszán Mannheimban életében először esik szerelembe, nyáron pedig édesanyját temeti Párizsban. Noha zeneszerzők élete és műve között szinte mindig sokkal kevésbé szoros és közvetlen a kapcsolat, mint ahogy az a köztudatban él, a sinfonia concertante szenvedélyes, elégikus, c-moll lassú tételének hallatán önkéntelenül eszünkbe kell jusson, mi mindenen ment át Mozart a mű komponálását megelőző évben. 

 

Nem tudjuk, pontosan milyen alkalomra írta Mozart a művet, mint versenyművei esetében oly sokszor, feltehetően ez alkalommal is saját használatra gondolt. Mozart kitűnő hegedűjátékos volt, ám kamarazenélések alkalmával szívesebben játszott brácsán, feltehetőleg tehát a brácsaszólót írta saját magának. (Érdekesség, hogy a 18. század másik zenei géniusza, Johann Sebastian Bach zenekari zenészként ugyancsak brácsán szeretett játszani, mondván, hogy ekként a harmónia közepén ül, s a vezető szólam és a basszus körülöleli őt.) Brácsa és hegedű egyenrangú szerepet játszik Mozart művében, a két hangszer szabadon cseréli egymás között a zenei anyagot, általában külön játszanak és párbeszédet folytatnak egymással – a brácsa gyakran vesz át a hegedűn hallott frázisokat, más megvilágításba helyezve és már irányba terelve azokat -, és csak a szakaszok végén egyesülnek “egyetlen hangszerré”. Ma különlegességnek tartjuk, de a korban bevett szokás volt, hogy a szóló brácsaszólam fél hanggal alacsonyabban, D-dúrban van lejegyezve, vagyis a hangszer húrjait fél hanggal magasabbra kellett hangolni, ami nemcsak kényelmesebbé tette a szólista számára a játékot, de a feszesebb húroknak köszönhetően fényesebb hangzást is eredményezett. Valódi különlegessége a műnek a zenekar erősítésének sajátos eszköze, az osztott brácsák gazdag textúrája, mely a zenekarban is megvalósítja a hegedű és a brácsa szólisták között fennálló szimmetriáját. A mű a klasszikus concerto tételrendje szerint épül fel: a jelentős nyitótételt személyes hangú Andante követi, a zárótétel pedig virtuóz és szellemes rondó a la Mozart.