Esz-dúr prelúdium és fúga, BWV 552 (Schönberg átirata)

1930-ban a nagynevű zenei folyóirat, a Die Musik hasábjain Alban Berg, Arnold Schönberg egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványa Credo címmel cikket jelentetett meg, amelyben párhuzamot vont mestere és Johann Sebastian Bach történelmi helyzete között. Mint írja, a legendás Riemann-féle lexikon Bach-szócikkének lényegi megállapításai Schönbergre is érvényesek, hiszen Schönberg Bachhoz hasonlóan egy olyan korszak alkotója, mely átmenetet képvisel két zenei stílus között, és miként Bach, úgy Schönberg is képes e két stílus egymással szembenálló jellegzetességeit egybeolvasztani a művészetében. Berg nem érhette meg, hogy összehasonlítása további párhuzamokkal gazdagítható, amennyiben az 1950-es években Schönberg zenéjét éppúgy csak szűk körben kultiválták, mint Bachét a halálát követő generációk. Az avantgárd ifjú titánjai túlléptek a modern zene “nagy öregjén” – 1951-ben, Schönberg halálának évében Boulez Schönberg halott című kevéssé tiszteletteljes, nagy vihart kavart írásában sürgette a “hatalomátvételt” -, a szélesebb közönség pedig éppúgy értetlenül állt a dodekafon zene teoretikusának művei előtt a halála után, mint életében.

 

Különös, hogy Boulezék színrelépésével nagyjából egy időben, az 1950-es években történtek az úgynevezett historikus zenei mozgalom első szárnypróbálgatásai. Amíg az avantgárd képviselői a zenei alkotásban kívántak a romantika általuk még Schönberg zenjében is – egyébként joggal – felfedezett utolsó hajtásaival leszámolni, addig a historikus mozgalom az előadói gyakorlatban kívánta véghez vinni a szemléletváltást. A historikusok újfajta Bach-értelmezése élesen szemben állt azokkal a Bach-átiratokkal, melyek a 19. század végi, 20. század eleji Bach-kultusz legfontosabb darabjai voltak. A századfordulós zeneszerzők körében Bach műveinek átdolgozása valósággal divattá vált: az eredetileg egyetlen, bélhúrokkal felszerelt hegedűre, vékony hangú csembalóra vagy 18. századi, áttetsző hangzású orgonára írott Bach-művekből hatalmas, virtuóz romantikus zongoraművek és mahleri méretű zenekarra meghangszerelt, posztromantikus zenekari darabok születtek. Edward Elgar, Gustav Mahler és Anton Webern mellett Arnold Schönberg is több nagyzenekari átiratot készített az Universal kiadó felkérésére Bach orgonadarabjaiból, ezek közül a legjelentősebb az Esz-dúr prelúdium és fúga (BWV 552) átdolgozása volt.

 

Az eredeti mű a Klavierübung III. kötetében jelent meg 1739-ben. Minden idők legambiciózusabb billentyűs gyűjteménye, a szerényen csak “Billentyűs gyakorlatnak” nevezett sorozat első két kötete a csembalójáték, harmadik kötete az orgonajáték enciklopédikus áttekintését tűzte ki célul (a negyedik a Goldberg-variációkkal ismét a csembalót helyezi a középpontba). A harmadik kötet korálok liturgikus és zenei szempontok alapján összeállított átfogó antológiájaként mutatja be a korálfeldolgozás és az orgonajáték szinte minden elképzelhető lehetőségét, a hatalmas gyűjtemény élén egy monumentális prelúdium, végén pedig a prelúdiumhoz tartozó nagyszabású háromrészes fúga áll, keretbe foglalva a sorozatot. A prelúdium és a fúga természetesen csak a sorozat részeként válik külön, maga Bach is játszotta együtt a két tételt, a 19. században pedig az egyik legjátszottabb bachi prelúdium és fúga tételpárrá vált. A hatalmas szimfonikus zenekarra átírt változatot Schönberg 1928-ban készítette, s tanítványa, Anton Webern mutatta be 1929-ben, Bécsben.

 

Mindenkinek személyes ízlésén múlik, hogy mennyire fogadja el a hiperromantikus köntösbe öltöztetett Bachot, ám hogy az efféle átiratokat elméleti alapon nem kifogásolhatjuk, annak bizonyítására álljon itt a századforduló egyik legizgalmasabb zeneszerzőjének, teoretikusának, a nagy Bach-rajongó és Bach-átirat készítő Ferruccio Busoninak néhány sora: “Minden lejegyzés már az elvont gondolat átirata is egyúttal. Abban a pillanatban, melyben úrrá lesz fölötte a toll, a gondolat elveszti eredeti formáját. Az a szándék, hogy az ötletet feljegyezzük, feltétlenül kívánja az ütemezés és a hangnem megválasztását. A forma és eszköz, amelyeket a komponista igénybe vesz, mind jobban és jobban kijelölik a követendő utat, és megvonják a határokat. A lejegyzés már átirata egy eredetinek. Az első átirattól a másodikig csak egy rövidke, jelentéktelen lépés visz, és mégis, általában ez a második átirat ad legtöbb alkalmat vélemények nyilvánítására.”