„A zenésznek, ki ezt a témát választotta bevezetésül szerelmi drámájához, főgondja az volt, miként korlátozza magát, hiszen a téma kimeríthetetlen. Így hát csak egyszer, de hosszú, tagolt áradással bontotta ki a kielégíthetetlen vágyat, a gyengéd vonzódás félénk vallomásától, félő sóhajokon, reményen és tétovázáson, panaszon és kívánságon, mámoron és kínlódáson át a hatalmas kitörés óriási erőfeszítéséig, mely megnyitná a határtalanul vágyódó szívnek a végtelen szerelmi mámor tengeréhez vezető utat… Hiába! A szív tehetetlenül visszahanyatlik, és vágyban eped el”. Richard Wagner maga jellemezte így Mathilde Wesendonckhoz írt levelében a Trisztán és Izolda Előjátékát. A jellemzés dagályos-modoros kissé, mint általában Wagner írásai – de lényegét tekintve pontos. A zene valóban a jelzett utat járja végig, szerencsére minden dagály nélkül. Az európai zenében régóta a szomorúság jelképévé vált motívumhoz, a lefelé haladó kromatikához társítja Wagner a vágy (s erotika) jelképét, a felfelé haladó kromatikát. A kettőhöz mindjárt a mű elején az az akkord csatlakozik, amit a zenetörténet „Trisztán-akkordnak” hív. Valójában nem volna különleges harmónia (szűkített hármashangzat kis szeptimmel), Wagner azonban nem a szokott módon használja fel s vezeti tovább szólamait. A feszültséget nem oldja – pontosabban, miközben bizonyos szólamokat szabályosan vezet az oldás felé, aközben más hangokkal továbbra is feszültséget teremt. Az alaphangnemet, az a-mollt ugyan érzékelteti, de anélkül, hogy expressis verbis kimondaná. Alighanem ez adja a zene sajátos varázsát, rendkívüli hatását. Hogy mennyire rendkívüli volt valamikor ez a hatás, mi sem bizonyítja jobban, mint a francia César Franck egy zeneszerző-növendékének esete : az illető az Előjáték alatt rosszul lett a gyönyörűségtől és el is ájult…

Mint általában Wagner műveinél, az egyes motívumokat Trisztán esetében is névvel szokta emlegetni a szakirodalom. Ezek a nevek ugyan nem Wagnertől valók, de gyakran találóak. Az előjáték legfontosabb motívumai megjelenésük sorrendjében a „Vágy”, a „Szerelmi pillantás”, illetve a „Liebesentbehrung” nevet viselik (az utóbbi kb. szerelmi lemondást, nélkülözést jelent – nehéz a kifejezés pontos értelmét visszaadni magyarul). A csúcspont előtt jelenik meg az ún. „Todestrotz” motívum (a halállal való dacolás, a halál megvetésének motívuma). Az előjátékhoz zenekari koncerteken hagyományosan az opera vége kapcsolódik. Ez a befejező szakasz azonban maga sem más, mint az opera közepének egyfajta visszaidézése. A második felvonás közepén hatalmas fokozás jeleníti meg az egymásra talált Marke király lovagjának, Trisztánnak és Marke jegyesének, Izoldának végzetes szerelmét – ez drámai erővel törik meg amikor Trisztánékat felfedezik. A harmadik felvonás végén Izolda mindezt visszaidézi – de immár drámai törés nélkül. Éteri H-dúr akkordban nyugszik meg a zene, ez jelenti a végső beteljesedést – a két szerelmes halálban való örök egyesülését. A zenekari verzióban természetesen az énekszólam dallamát is hangszer játssza – egyebekben azonban ez a változat hűségesen követi az eredetit.