Mendelssohnban már nem sokkal a Paulus 1836-os bemutatója után felmerült egy újabb, az ószövetségi Éliás (vagyis Illés) próféta történetét feldolgozó oratórium terve. A szöveg összeállításához ezúttal is Julius Schubring segítségét kérte, a sűrű levelezés folyamán kibontakozó együttműködés azonban 1838 táján megszakadt, s a mű terve egyelőre feledésbe merült. A 40-es évek közepén aztán a Birminghami Zenei Fesztivál éppen egy oratórium megírására kérte fel a zeneszerzőt, aki nagy örömmel fogadta a javaslatot, és ismét elővette az Éliás régóta dédelgetett tervét. Az oratórium végül is 1846. augusztus 26-án szólalt meg Birminghamben, Mendelssohn azonban nem volt tökéletesen elégedett, és a téli hónapokban átdolgozta a művet – az Éliás ma játszott formájának bemutatójára 1847. április 16-án került sor.
Az oratórium két nagy részre oszlik. Az első cselekvénye négy fontos esemény köré szerveződik: a próféta megjövendöli az országos szárazságot, meggyógyítja egy özvegyasszony haldokló fiát, megöleti Baal papjait, s végül könyörgésével megnyitja az ég csatornáit; a másodikban Éliás megvádolásának, menekülésének és mennybemenetelének vagyunk tanúi. Az ilyen szorosan a próféta személye köré rendezett cselekvénysor egyben a megzenésítést is meghatározta: a művet az első ütemektől kezdve Éliás basszus szólama uralja, mellette csupán a (händeli mintára a tömeget megszemélyesítő) kórus jut jelentősebb feladathoz – a többi szólistára epizódszerep marad. Az oratórium ennek ellenére kifejezetten drámai jellegű, olyannyira az, hogy számos elemző egyenesen Mendelssohn mindig is tervezett, de végül soha meg nem írt operájának amolyan helyettesét véli felismerni benne. Más kutatók (köztük Sir George Grove, Hermann Kretzschmar és Alfred Einstein) szerint viszont nagyon is oratórium az Éliás – méghozzá a 19. század legjobb e műfajú kompozíciója.