Az1936 óta Amerikában élő Arnold Schönberg A Survivor of Warsaw (Egy varsói menekült; pontosabb fordításban Egy varsói túlélő) című kantátáját 1947-ben komponálta. A mű megírásához többféle inspirációt is kapott. A háború befejezése utánmély benyomást tett rá egy túlélő beszámolója arról, hogy a varsói gettó foglyainak egy csoportja a haláltáborba indulva hangosan énekelte a zsidó közösség legfontosabb imádságát, a SmáJiszraélt („Halljad Izrael…”).1947 elején az orosz születésű Corinne Chochem táncosnő kereste meg, a Holokauszt áldozatainak emléket állító közös produkció reményében, és Schönberg fejében áprilisban már körvonalazódott is egy kis zenekart, kórust és egy vagy két szólistát foglalkoztató mű terve. Bár az együttműködés meghiúsult, a zeneszerzőt továbbra is foglalkoztatta a téma, s amikor július 1-én a Koussevitzky Alapítvány megújítottaa felkérését egy zenekari mű megírására, azonnal igent mondott. A kantátát mindössze 13 nap alatt, augusztus 11. és 23. között komponálta meg egy narrátorra, szimfonikus nagyzenekarra és férfikarra.
A sokkolóan koncentrált, körülbelül 8 perces mű szövegét maga a zeneszerző írta. Nincs egybefüggő cselekménye, hanem mintegy lázálmot jelenít meg, amelyben a különböző időben, különböző helyen történt szörnyűségek emléke kavarog. A narrátor egyes szám első személyben beszéli el a túlélő szenvedéseit. Az események nagy részének helyszíne valójában nem a varsói gettó, hanem egy koncentrációs tábor: hajnali ébresztő – durván sürgetik a foglyokat – ütik őket, a főhőst eszméletlenre verik, s halottnak hiszik – az őrmester megszámoltatja a foglyokat, mert tudni akarja, hány embert küld a gázkamrába – az egyre gyorsabbá váló számlálást váratlanul megszakítja a foglyok éneke, a SmáJiszraél. Az angol nyelvű elbeszélésbe az őrmester pattogó német vezényszavai keverednek, az imádság pedig héberül szólal meg. A narrátor szólamában a ritmust pontosan rögzítette a zeneszerző, a hangmagasságokat azonban nem – ez a Sprechgesang, emelt hangon deklamált beszéd, amelyet Schönberg számos más művében is alkalmazott.
A kantáta szerkesztés módja teljes egészében dodekafon (vagyis az oktáv mind a tizenkét hangját előre meghatározott sorrendben tartalmazó Reihére, sorra épül), az elbeszélés ugyanakkor a zeneszerző fiatalkori műveinek expresszív stílusát idézi, a hangszeres kíséretben számtalan illusztratív elemmel. A mű csúcspontját jelentő, mindössze 19 ütemes, ám súlyában és intenzitásában a 80 ütemnyi Sprechgesang-szakasszal egyenértékű imádságot a férfikar énekli egy szólamban, a dallamot mindvégig a trombita erősíti. A mű megértésének kulcsa a szöveg második mondatában rejlik, amely előrevetíti ezt a döbbenetes befejezést: „Csak a hatalmas pillanatra emlékszem, amikor mindannyian elkezdtek énekelni… régi könyörgés, amit oly sok évig elhanyagoltak – az elfelejtett hit!”