Egmont-nyitány, op. 84

1809-ben a bécsi Burgtheater igazgatója felkérte Beethovent, írjon kísérőzenét Goethe Egmont című ötfelvonásos drámájához, és a költőt mindenekfelett tisztelő komponista örömmel vállalta a feladatot. A nyitányból és további kilenc számból álló kísérőzene 1810 júniusára készült el, s azon nyomban be is mutatták. Az idegen elnyomással szembeszálló 16. századi németalföldi gróf, Lamoraal van Egmont tragikus sorsa 1810-ben Bécsben különös aktualitást nyert: Napóleon hadserege 1809 májusában négy éven belül másodszor is elfoglalta a várost, és a megszállás két hónapig tartott. De a történet rímel a Fidelio és az V. szimfónia sötétségből fénybe tartó szabadulás-dramaturgiájára is, mert bár a gróf egyéni sorsa tragédiával végződött, halála a németalföldi szabadságharc közvetlen kiváltó oka lett, s ezért Goethe utasítása szerint az előadásnak Egmont gróf lefejezését követően egy „Győzelmi szimfóniával” kell befejeződnie. A tragikus f-mollban megkomponált, szonátaformájú nyitány lassú bevezetésének jellegzetesen szaggatott motívuma szolgál felgyorsítva melléktémaként, s a végén ez a monoton dobolás kíséri Egmontot a vesztőhelyre is. Ekkor jön a meglepetés: a gróf halálát jelző döbbent szünet után, codaként a „Győzelmi szimfónia” diadalmas F-dúr zenéje szólal meg, előrevetítve a dráma pozitív végkicsengését. Az Egmont-nyitány, keletkezése után csaknem százötven évvel egy másik szabadságharccal is szorosan egybefonódott: 1956-ban a forradalom idején ez volt a Magyar Rádió által legtöbbször sugárzott zene.