E-dúr trombitaverseny







Johann Nepomuk Hummel (1778–1837) a maga korában az egyik legjelentősebb  zeneszerzőnek, s talán a legkiválóbb zongoravirtuóznak tartották, nevét a legnagyobb mesterekével emlegették együtt. Mozart és Haydn tanítványa, Beethoven barátja és riválisa volt, ugyanakkor késői fisz-moll szonátája nagy hatást tett a korai romantikus szerzők, mindenekelőtt Chopin és Schumann zenéjére. Ma viszont csak egyetlen műve, a trombitaverseny szerepel rendszeresen a hangversenyek műsorán. A trombitaverseny fiatalkori kompozíció; 1804 Újév napján, a bécsi császári udvar hagyományos újévi bankettjén hangzott el először Tafelmusikként, azaz asztali zeneként. A szólista az udvari opera trombitása, Anton Weidinger (1766–1852) volt, aki már 1793 óta kísérletezett az úgynevezett billentyűs trombitával. Az addig használatos natúrtrombitán ugyanis csak a természetes felhangokat lehetett megszólaltatni, így a teljes kromatikus skála hangjai csak a nagyon magas fekvésekben álltak rendelkezésre – Weidinger kísérletei tehát a közép- és mély regiszter hangkészletének növelésére irányultak. (Erre a különleges hangszerre készült Haydn híres Esz-dúr versenyműve is 1796-ban.) Hummel a maga trombitaversenyének nem adott opusz-számot, nem is jelentette meg nyomtatásban, s nagyon valószínű, hogy a művet a 19. század folyamán kizárólag csak Weidinger játszotta. Az ő halála után mintegy száz évre egészen a feledés homályába merült, s csak az 1950-es években fedezték fel újra. Eredeti hangneme E-dúr, ám 1957-es első kiadása, a ma elterjedt B-trombitához igazítva, már Esz-dúrban közli.

Hummel nagyon szeretett már szerzők témáira variációkat, potpourrikat írni, és más műfajú műveibe is szívesen integrált idegen motívumokat. (Mindez talán a zongorista-zeneszerző messze földön híres improvizációs készségével állt összefüggésben, hiszen az improvizáció egyik leggyakoribb formája az idegen témákra való rögtönzés.) A trombitaverseny első tételének rögtön a kezdetén egészen egyértelműen jelenik meg Mozart Haffner-szimfóniájából a nyitótétel egy jellegzetes részlete, az Andante középtétel triolás kíséretét és egész hangvételét pedig mintha a K 467-es C-dúr zongoraverseny Andantéja ihlette volna. A legérdekesebb azonban ebből a szempontból a rendkívül hatásos, virtuóz finale, amely sokáig a lehető legszabályosabb rondótételnek látszik, Haydn magyaros rondóira erősen emlékeztető zenekari motívumokkal, és moll hangnemű második epizóddal. Ám a moll-epizód után a rondótéma-visszatérés helyett, váratlanul új téma, mégpedig Cherubini: A vízhordó című operájának egyik (szintén E-dúrban álló) induló-részlete szólal meg, s a tétel teljesen rendhagyó módon, mindenfajta visszatérés nélkül, ezzel az induló-zenével ér véget. Az indulót mindvégig a zenekar játssza, a szólista – mintha maga is meglepődne a váratlan fordulat hallatán – csak mintegy kiegészíti, kommentálja azt. A vízhordó, melyet 1800-ban mutattak be Párizsban, Cherubini legsikeresebb operája volt, így Hummel joggal bízhatott benne, hogy a bankett előkelő közönsége (a két nagyon híres Mozart-idézettel együtt) fel fogja ismerni, s a népszerű dallammal való befejezés biztos sikert hoz trombitaversenyének.