Don Giovanni – nyitány

Mozart Figaro házassága című operájának prágai bemutatója 1786 decemberében volt, s a mű olyan nagy sikert aratott, hogy Pasquale Bondini impresszárió nyomban meghívta a zeneszerzőt a cseh fővárosba. Így 1987. januári látogatása alkalmával maga Mozart dirigálta többek között „Prágai” szimfóniájának ősbemutatóját, illetve a Figaro egyik előadását is, és személyesen tapasztalhatta a mű rendkívüli népszerűségét: egyik levelében arról számol be, hogy Prágában a báltermekben a Figaro zenéjére táncolnak, s minden utcasarkon a Figaro dallamait fütyülik…Végül a komponista egy új opera megírására szóló szerződéssel a zsebében indult vissza Bécsbe. Az új mű szövegírójának a Figaro kiváló librettistáját, a bécsi udvari költő Lorenzo da Pontét kérte fel, aki ezúttal a 17. századi gyökerű, népszerű Don Juan témát választotta. Az elkészült olasz nyelvű opera eredeti címe Il dissoluto punitoossia Il Don Giovanni („A megbüntetett kéjenc, avagy Don Giovanni”). A rendkívül igényes énekszólamok betanítására szánt idő kevésnek bizonyult, így az opera kétszer elhalasztott ősbemutatójára végül 1787. október 29-én került sor. A darab nyitánya – bár mint oly sokszor, úgy ezúttal is az utolsó pillanatban vetette papírra Mozart – önmagában is remekmű. Formailag nem különbözik egy szimfónia-nyitótételtől: lassú bevezetésből és világosan tagolt, szonátaformájú, Allegro molto főrészről áll, terjedelmes középső, kidolgozási szakasszal.
A lassú bevezetés a cselekmény végkifejletét, az opera utolsó előtti jelenetét előlegezi meg. Don Giovanni a történet kezdetén párbajban megöli a lánya segítségére siető kormányzót, s a kormányzó síremlék-szobrát később cinikusan meghívja vacsorára. A kőszobor valóban bekopogtat Don Giovannihoz, akit, mivel nem hajlandó a bűneit megbánni, végül a pokol lángjai nyelnek el. Már a nyitány első két, hátborzongató akkordja mintegy letaglózza, s a dráma bűvkörébe vonja a hallgatót. A folytatás pontozott ritmusú zenéjének basszus-szólama félhangokban ereszkedik lefelé (ez a motívum a barokk óta a halált, a gyászt jelképezi, s az operában majd a kormányzó halálakor, illetve a kőszobor megjelenésekor hangzik fel). Azután sorra megszólalnak e sorsdöntő jelenet további motívumai: a Don Giovanni erőltetetten magabiztos szavaihoz kapcsolódó szaporább mozgású zene,a halálfélelemben reszkető szolga, Leporello szaggatott motívumával váltakozva, s végül afájdalmasan vonszolt, emelkedő-ereszkedő skálamenetek, melyek akkor hangzanak fel, amikor a kőszobor viszonozza Don Giovanni vacsorameghívását…A pokol tüze azonban itt még nem lobban fel; a vészjósló látomás gyorsan halványul, s egészen eltűnik – ám a hatása olyanerőteljes, hogy a hallgató többé nem tudja kitörölni az emlékezetéből: mintegy sötét árnyékkéntlebegmajd az események fölött, hogy a végső elszámoláskor még vérfagyasztóbb formábanjelenjen meg újra. (Mozart a kormányzó alakjához kapcsolódó és hagyományosan a halált, a túlvilágot jelképező három harsonát a nyitányban még nem használja.) A D-dúrra váltó Allegro molto rész tematikailag nem áll kapcsolatban magával az operával; ennek ellenére sokan értelmezik a főszereplő, Don Giovanni portréjaként: ez a lassú bevezetéssel végletesen kontrasztáló, ellenállhatatlanul mozgalmas, ragyogó zene mintha az életet habzsoló, gátlástalan érzékiséget jelenítené meg. Az operában a nyitány végén elmarad a lezárás; a zene F-dúrba modulál és szünet nélkül megy át az első jelenetbe. A szerzőtől származó koncert-befejezés viszont a szokásos módon, néhány erőteljes D-dúr akkorddal ér véget.