Divertimento

A Divertimento volt a harmadik Bartók-mű, mely Paul Sacher (1906-1999) megrendelésére készült. Sacher, a Bázeli Kamarazenekar vezetője, egyike volt a 20. század legnagyobb zenei mecénásainak. A Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára, valamint a kétzongorás-ütős Szonáta sikere után Sacher vonószenekari művet kért Bartóktól. Lehetővé tette, hogy a zeneszerző hat hetet Saanenben, a svájci Alpokban töltsön. 1939 augusztusát írták; még béke volt, de már érezni lehetett a közeledő háború előszelét.

 

Bartók régóta látta már a kézírást a falon. Már egy ideje foglalkozott a kivándorlás gondolatával, de nem akarta idős édesanyját magára hagyni. Amikor édesanyja 1939 decemberében meghalt, Bartók és felesége, Pásztory Ditta, az amerikai emigráció mellett döntött. 

 

Bartók célja a Divertimentóban az volt, hogy a korábbi bázeli daraboknál könnyebben játszható művet írjon; a zenekari szólisták és a teljes együttes váltakozásának gondolata, mely a barokk concerto grossóból származott, szintén a kezdetektől jelen volt. A mű címe, mely olaszul “szórakozás”-t jelent, Mozartnak és korának volt alapvető fontosságú műfaja.

 

Mint Kroó György írta: A cím Bartóknál bizonyára a két Allegro tétel hangulatára utal, de jelképesen kifejezi a mű keletkezési idejének, a Saanen-i három és fél hétnek közjáték jellegét is az év és a korszak tragédiába hajló színjátékában. A lassú tétel … ennek a tragédiának víziója, háborús látomás, rettentő előérzet.

 

Az első tétel kedélyes, de energikus témával indul, mely szinte teljes egészében egyetlen központi hang díszítéséből áll. A melléktéma a maga behízelgő tercpárhuzamaival szóló vonósnégyes előadásában hangzik fel. A lírai dallamok azonban hamarosan – hogy ismét Kroót idézzük – “kemény, zord, megfellebbezhetetlen ritmusú fal”-ba ütköznek: a több oktávban egyidejűleg megszólaló erőteljes, ritmikus hangismétlések konfliktushelyzetet teremtenek, és a tétel nagy része a könnyed divertimento hang és annak harsány megszakításai közötti kontrasztra épül. A szonátaformájú tétel Tranquillo (nyugodt) codával zárul, mely idillikus hangon oldja fel az ellentétet. A korábbi témák egy része fordításban tér itt vissza; Bartók igen kedvelte ezt a technikát, melyben minden emelkedő hangközt ugyanakkora, de ereszkedő hangköz helyettesít, és viszont.

 

Az Adagióban ugyanez a harc ismétlődik meg, talán még kiélezettebb formában. Mint a Zene harmadik tételében, itt is a kanyargó, kromatikus dallamstílus a meghatározó, és itt is szomorú alaphangulatból halad a zenei folyamat a nagy drámai kitörés felé. Ez a kitörés, amely még erőteljesebb, mint a korábbi műben, egy mindössze kéthangos motívumon keresztül valósul meg, melyet először egy intenzív érzéseket kifejező magyaros dallam részeként hallunk. Az elégikus témákat ismételten ez a kéthangos motívum szakítja félbe, még a tétel végén is, ahol pedig már-már úgy tűnt, hogy a zene nyugvópontjára ér.

 

Az utolsó tételben Bartók végre “lazít”: egész életművében alig találunk ennyire vidám, gondtalan zenét. A magyar népi táncok dallami és ritmusképletei barokk elemekkel (a szólisták és a teljes együttes váltakozásaival) keverednek. Különösen hatásos a pizzicato (pengetett) szakasz humora, röviddel a befejezés előtt.