Aram Hacsaturjánnak a Gajane és a Spartacus balettek mellett egyik legnépszerűbb műve a Zongoraverseny. „A concerto-zenére, a színes-virtuóz stílusra való szomjazás valószínűleg alkotó személyiségem veleszületett tulajdonsága. Szeretek olyan műveket írni, melyekben a virtuóz szólista és a szimfonikus zenekar szabad versengése uralkodik.” – vallotta a zeneszerző, aki egy-egy versenyművet komponált három, az 1941 és 1963 között trióként is együttműködött kiváló művész számára: a Hegedűversenyt David Ojsztrahnak, a Gordonkaversenyt Szvjatoszlav Knusevickijnek, a Zongoraversenyt pedig Lev Oborinnak, az 1927-es varsói nemzetközi zongoraverseny győztesének dedikálta. Időrendben a Zongoraverseny volt az első: 1936-ban keletkezett, s Oborin mutatta be Moszkvában, 1937 júliusában. Ez volt Hacsaturjánnak az a műve, amely Nyugaton is ismertté tette a szerző nevét, és amely hamarosan több neves zongorista repertoárdarabjává vált. Lev Oborin a következőképpen nyilatkozott róla: „Hogy mi vonz engem ebben a zenében? Az erőteljes temperamentum, originalitás és a szólóhangszer és a zenekar virtuozitása, ami jellemző Hacsaturján műveire… Meg merem kockáztatni, hogy ez azon kevés kortárs versenyművek egyike, amelyek igazi concertók, nem csak művek zongorára és zenekarra. Ebben a műben fáradhatatlan, éles ellentét és versengés van a szólista és a zenekar között.”
A Zongoraverseny nyitótétele a műfaj hagyományainak megfelelően szonátaformájú, súlyos főtémával, lírai melléktémával és két jelentős zongorakadenciával: a rövidebb az expozíció, a hosszabb az egész tétel végén hangzik el. A keleties hangzású melléktéma a mű egyes elemzői szerint örmény népi hangszeres triót elevenít meg: az oboa a duduk (duplanádas fafúvós hangszer), a brácsák a kamanka (bőrrel bevont korpuszú hegedű-féle), a klarinétok és pengetett csellók pedig az ütőhangszerek hangját és játékstílusát utánozzák. Az a-moll lassú tételt a basszusklarinét szintén keleties szólója indítja, majd a zongora intonálja a fő témát, mely nem más, mint egy régi örmény városi dal. Ebben a tételben Hacsaturján egy különleges, 1924-ben szabadalmaztatott flexaton nevű hangszert is előírt (eredetileg éneklő fűrészre gondolt, s csak gyakorlati megfontolásból döntött végül a flexaton mellett). A flexaton, ez a kis fémlap rezgése által hangot kibocsátó szerkezet ma már nagyon ritka, ezért általában más, hasonló hangzású hangszerrel helyettesítik vagy – mivel szólama mindvégig a hegedűkével együtt mozog – egyszerűen elhagyják. A C-dúrban kezdődő, izgalmas ritmikájú finale a lassú tételhez hasonlóan szintén háromrészes szerkezetű; a középrész végén hosszú kadencia vezet a visszatéréshez. A tételt lezáró codában visszatér az 1. tétel főtémájának anyaga és vele együtt a Desz-dúr hangnem is.