Daphnis és Chloé

A 20. század első évtizedeiben számos nagyszerű balettnek Gyagilev volt az inspirátora, megrendelője, színpadra állítója. A Daphnis és Chloé is e művek sorába tartozik. Ravel (1875-1937.) 1909-ben kezdte a komponálást, a táncjáték bemutatója 1912-ben volt a párizsi Châtelet Színházban. A kritika általában jól fogadta. “…eddig megszoktuk, hogy Ravel elkápráztat bennünket, most csaknem magával ragadott, de nem agresszív vagy fennhéjázó módon, hanem azzal a mérhetetlenül kedves, üde és gyengéd feldolgozással, amely az efféle tárgyhoz illik.” – írta a Le Figaro kritikusa. A Mercure de France vájtfülű műítésze nem rejtette véka alá elragadtatását: “A partitúra telis-tele van a legcsodálatosabb plasztikus képekkel (…) A Daphnis és Chloé valódi “zenedráma”, ugyanakkor megvan benne egy nagyszabású szimfónia összefogottsága és egysége. A zene minden részlete összefügg, de önmagában is teljes, olyannyira, hogy a vezérmotivumok előzetes felsorakoztatása még egy vak számára is lehetővé tenné, hogy megértse és kövesse a színpadi történést.”

“Szándékom az volt, hogy széles zenei freskót komponáljak, nem annyira az antikvitáshoz való hűségre gondolva, mint inkább álmaim Görögországára, arra a Görögországra, amely inkább ahhoz hasonlít, ahogyan a 18. század végi francia festők elképzelték és ábrázolták” – írta Ravel a rokokó pásztori világának bűvöletében.