Daphnis és Chloé – balett

A Daphnis és Chloét a Párizsban működő, híres Orosz Balett igazgatója, Szergej Gyagilev rendelte Raveltől 1909-ben. A komponálás csak lassan haladt, mert a zeneszerző, illetve a koreográfus Michel Fokine és a díszlettervező Leon Bakst koncepciója gyökeresen különbözött egymástól; Ravel ugyanis az ókori görög világot a 18. századi francia rokokó festők szemüvegén keresztül, az ő kifinomult, elegáns modorukban szerette volna felidézni. A darabot végül 1912 júniusában mutatták be a Chatelet színházban, langyos fogadtatás mellett. A színpadi műként kevéssé sikeres Daphnis és Chloé zenéje, Ravel életművének egyik legfontosabb alkotása viszont hamar megtalálta a közönséghez vezető utat: a komponista által készített két zenekari szvit közül különösen a második vált igen népszerűvé, s a teljes balettzene is sokkal gyakrabban szólal meg a koncertpódiumon, mint szcenikus formában. Maga a zeneszerző „koreografált szimfóniának” nevezte művét, amelynek formai konstrukcióját kevés számú alapmotívum fogja egybe. Az egyfelvonásos balett három jelenetből áll; a jelenetek között azonban nincs éles határvonal: a hallgató a művet folyamatos eseménysorként érzékeli. A nagy létszámú zenekarban két hárfa, cseleszta és sokféle ütőhangszerszerepel (köztük aeoliphone, a szél hangját utánzó gép), s a műben a hangszeres zenészek mellett fontos szerepet kap a szöveg nélkül, a színfalak mögött éneklő vegyeskar. A kompozíció egyik legvonzóbb eleme a varázslatos hangzás, amely az első pillanatokban rabul ejti a hallgatót.
A balett szüzséjét Michel Fokine a közismert ókori görög történet (állítólag Longosz műve) egyes részletei alapján írta meg. A cselekmény Leszbosz szigetén, egy barlang bejárata előtt kezdődik, ahol három nimfa szobra áll. Ifjak és leányok, köztük egy pásztor, Daphnis, és egy pásztorlány, Chloé virágokat hoznak a nimfák oltárára, majd körtáncot lejtenek. Daphnis és Dorcon (ez utóbbi is szeretné a szép Chloé kezét elnyerni) összemérik tánctudásukat: a győztes jutalma Chloé csókja lesz. Dorcon groteszk, esetlen táncát kinevetik (Ravel a zenében egészen élethűen ábrázolja a nevetést), majd Daphnis „könnyed és kecses” tánca következik. Chloé a többiekkel együtt távozik, s a színpadon egyedül maradó Daphnist egy másik fiatal nő, Lyceniona klarinétok érzéki hangjára próbálja meg elcsábítani – sikertelenül. Hirtelen kiáltások hallatszanak: kalózok támadták meg a szigetet. Daphis Chloé keresésére indul, Chloé viszont épp a nimfák oltáránál próbál menedéket keresni, mindhiába: a kalózok elrabolják. A kétségbeesett Daphnist a nimfák életre kelt szobrai vigasztalják meg; azt tanácsolják neki, hogy forduljon segítségért Pán istenhez. A kórus kíséret nélküli éneke vezet át a második jelenetbe, amely a kalózok tanyáján játszódik. Vad harci táncuk után a megkötözött kezű Chloét vezetik elő, akinek táncolnia kell a kalózvezér előtt. Chloé a szabadulásáért könyörög, s amikor visszautasítják, a szín elsötétül, és a lányt maga Pán szabadítja ki. A harmadik jelenet kezdetén újra megszólaló kórus jelzi, hogy visszatértünk Leszboszra. Madárcsicsergéssel köszöntött, csodálatos napfelkelte tanúi lehetünk, majd megjelenik Chloé, s a két szerelmes eljátssza Pán és Syrinx történetét (Syrinx nimfát a testvérei náddá változtatták, hogy megmentsék Pán kéjsóvár közeledésétől, Pán pedig a nádból hangszert, „pánsípot” faragott). Chloé a fuvola hangjára táncol; végül kiesik a szerepéből és Daphnis karjaiba hull, s a balett féktelen táncjelenettel fejeződik be.