A Daphne Richard Strauss egyik legderűsebb operája, annak ellenére, hogy a zeneszerző a nemzeti-szocialista diktatúra legnyomasztóbb éveiben komponálta, 1936 és 1937 között. Strausst magát nagyon sok vád érte, hogy Németország első számú zeneszerzőjeként nem határolódott el egyértelműen és kategorikusan attól a rezsimtől, amely egy ideje őt magát is folyamatos megfigyelés alatt tartotta. Kedves szövegírója, Stefan Zweig mellett azonban a végsőkig kitartott. Zweig a zeneszerző minden kérlelése ellenére önként lépett vissza a közös munkától, és egy fiatal irodalomtudóst, Joseph Gregort ajánlott maga helyett, akit Strauss eleinte komoly ellenérzéssel fogadott. Épp ezért a Daphnét közvetlenül megelőző Strauss-operán, a „Friedenstagon” (A béke napja) Zweig és Gregor még közösen dolgozott, de a Daphne már Gregor saját öteletén alapuló önálló munkája volt. A librettista kicsit feldúsította Ovidius eredeti történetét, annak érdekében, hogy szenvedélyesebbé tegye a cselekményt, ami a megelőző egyfelvonásos, a Friedenstag esetében nem bizonyult kellőképpen drámainak. Az isteni Apollón először gulyás alakjában igyekszik elhódítani a szép Daphnét kedvesétől, a pásztor Leukipposztól, aki viszont lánynak öltözve próbál a nimfa közelébe férkőzni. Apollón azonban leleplezi a csalást, és igazi hús-vér férfi módra reagál: féltékenységében megöli vetélytársát. Daphne azonban továbbra sem kér Apollón szerelméből, akinek kérésére végül Zeusz babérfává változtatja, így adva őt vissza a Természetnek. „Vajon nem lehetne-e Daphné-t úgy értelmezni, hogy ő az emberben megtestesülő természet, akit megérint mindkét istenség, Apollo és Dionüszosz…akiket megsejt, de felfogni nem tud és csak a halál által tud az örök műalkotás: a tökéletes babérfa szimbólumában feltámadni?” – tette fel a kérdést a zeneszerző egy Joseph Gregorhoz 1936. március 8-án írott levelében. Strauss szeme előtt főként képzőművészeti alkotások lebegtek Daphne alakjának megteremtésekor: mindenekelőtt Bernini Apollón és Daphne című szobra a római Villa Borghese-ben, valamint Botticelli Tavasz című festménye, a firenzei Uffiziből, míg Gregor szövegírói fantáziáját Theodor Chasseriau romantikus litográfiája mozgatta meg.
A Daphné „átváltozás-zenéje” Strauss legharmonikusabb partitúrái közé tartozik, telve vidám, szellemes, lírai elemekkel. Maga Strauss – a képzőművészeti terminológia nyomán – „claire-obscure”-nek (fény-árnyéknak) nevezte azt a stílust, amelyet kifejezetten Daphne számára teremtett, hogy „hősnőjét ebbe a fény-árnyékba helyezve fejezze ki a figura sorsszerű kötődését a természethez és kudarcát az emberi kapcsolatok világában.”
Talán az sem véletlen, hogy a Mester a művet éppen a szicíliai Taorminában fejezte be 1937 karácsonyán, mindössze néhány kilométerre attól a helytől, ahol egy másik görög mitológiai háromszög, Händel „Acis és Galateájának” története játszódik.
< Az opera szövegkönyve magyarul > (Lengyel Jenő fordítása)