1907-ben Mahlert egy barátja verseskötettel ajándékozta meg: Hans Bethge Die chinesische Flöte ("A kínai fuvola") c. kötetével, és a zeneszerző nem tudta letenni a gyűjteményt. Életének legnehezebb időszakát élte ekkor: idősebbik lánya nemrég halt meg ötéves korában, ő maga nem sokkal később tudta meg, hogy súlyos szívbeteg. Ezenkívül pozíciója a bécsi operaház élén is mind tarthatatlanabbá vált, és még 1907-ben meg kellett válnia tisztségétől. Ilyen körülmények között fordult Mahler Bethge klasszikus kínai versekből készített átköltéseihez, melyeket talán pontosabb volna gyönyörű német verseknek nevezni, melyet klasszikus kínai költemények ihlettek. Mahler számára Bethge versei mindenesetre a földi élet minden örömének és szenvedésének összefoglalását nyújtották, és új művében a zeneszerző nem kevesebbet tűzött célul maga elé, mint hogy ezt a totalitást zenében kifejezze.
Totalitást kifejezni azonban csak részleteken keresztül lehetséges. A Dal a Földről hat tételének mindegyike az élet egy bizonyos aspektusát ábrázolja. Az első és az utolsó tétel Donald Mitchell, a nagy angol Mahler-szakértő szerint "mint egy óriási keret veszi körül a közbeeső, különböző karakterű és tempójú tételeket". Ugyanezt a nagyformát alkalmazta Mahler egyébként már II. szimfóniájában is. A Dal a Földről "óriási kereté"-nek két része a "Bordal a földi nyomorúságról", valamint a "Búcsú", két mélyen tragikus megnyilatkozás. A közbülső rövidebb tételek, melyek az évszakok váltakozásáról, az ifjúság és szépség elmúlásáról szólnak, egy egész életet írnak le, ábrázolva mindazokat a dolgokat, amelyektől végül búcsút kell vennünk.
A Dal a Földről szerkezete tehát alapvetően szimfonikus, bár nem a hagyományos szimfóniák allegro-adagio-scherzo-finale formáját követi. Mahler egyértelműen nem dalciklusnak, hanem két énekes szólistára és zenekarra írott szimfóniának szánta művét. Más kérdés, hogy a darabnak nem adott sorszámot. Ha adott volna, ez lett volna a kilencedik szimfóniája; márpedig a kilences számtól – az ismert történet szerint – babonásan félt. Beethoven monumentális Kilencedikje óta ezzel a számmal szinte teljesíthetetlen elvárások kapcsolódtak össze; és ami még rosszabb, Beethoven óta egyetlen zeneszerző sem fejezett be kilencnél több szimfóniát. Mahler mintha saját halálát próbálta volna meg feltartóztatni azzal, hogy a Dal a Földről-t nem hívja Kilencedik szimfóniájának. Így még megírhatta a "hivatalos" Kilencediket, bár a sorsot így sem csaphatta be: a Tizediket töredékként hagyta hátra, amikor 1911. május 18-án elhunyt. A Dal a Földről ősbemutatójára hat hónappal később, 1911. november 10-én került sor, Mahler egykori asszisztense, Bruno Walter vezényletével.
Az első tétel, "Das Trinklied vom Jammer der Erde" ("Bordal a földi nyomorúságról") valószínűleg az egyetlen tószt a világon, melyben a szónok (tenor) az élet helyett a halálra emeli poharát. A földi lét szenvedéseire, az élet rövidségére és a világ rémisztő borzalmaira kell emlékeznünk (az utóbbiakat egy óriási, üvöltő majom jelképezi, mielőtt a bor mindent elfeledtet. A dacos energiával teli tételben mindössze a háromszor visszatérő %u201CDunkel ist das Leben, ist der Tod" (%u201CSötét az élet, sötét a halál") sor hoz pillanatnyi nyugalmat. Ennek a sornak mindegyik megjelenése egy félhanggal magasabb az előzőnél.
A második tételt – "Der Einsame im Herbst" ("Őszi magány") – hosszú oboaszóló vezeti be, mely után az alt szólista fagyos szelekről és fáradt szívről énekel. A letargikus érzések elől a tétel végéig nincs menekvés, csupán a "Sonne der Liebe" (szerelem napja) szavaknál "süt ki egy rövid pillanatra a nap".
"Von der Jugend" ("A fiatalságról") a mű egyetlen igazán boldognak mondható tétele. A kis porcelán pavilonban lejátszódó idill inspirálta a "kínai" pentaton skála használatát. Ez az egyetlen hely az egész műben, ahol efféle couleur locale-lal élt Mahler; annál érdekesebb, hogy az eredeti kínai versek ismerői megállapiították: a "porcelán pavilon" képe egyáltalán nem szerepel Li Tai-Po-nál. Az egyik francia fordító, Judith Gautier, olvasott félre egy kínai írásjelet, és Bethge a német változatban átvette a tévedést.
A negyedik tételben – "Von der Schönheit" ("A szépségről") – fiatal lányok néznek egy arra haladó lovascsoport után. Az egyik lány szíve gyorsabban kezd verni, amikor meglátja az egyik nyalka legényt, de végül is az egész találkozásnak csak az emléke marad meg. Két indulótempójú hangszeres közjáték jelzi a lovasok érkezését és távozását. A tétel végén a zene megnyugszik, és a főtéma apró részekre bomlik fel: a boldog látomás szertefoszlott.
Az utolsó reménysugár az ötödik tételben huny ki: "Der Trunkene im Frühling" ("Tavaszi részegség"). A kis madár az új tavaszról énekel a fán, de annak, aki már eldöntötte, hogy halálra issza magát, későn érkezik a megváltás. "Mit nekem a tavasz?" – kérdezi, és a madár gyönge hangját, melyet a hegedűszóló jelenít meg, könyörtelenül elhallgattatja a durva bordal.
Az utolsó tétel – "Der Abschied" ("Búcsú"), körülbelül egy óra terjedelmű, vagyis nagyjából annyi, mint az első öt tétel együttvéve. Itt egy teljesen új világba lépünk. A korábbi tételek világos formai szimmetriái után itt szinte rapszodikus szabadsággal követik egymást az események. Olykor Mahler még az ütemvonalakat is mellőzi, hogy a hangszeres és vokális szólamok minden megkötöttség nélkül bontakozhassanak ki.
A Dal a Földről egyik legkiválóbb elemzője, Donald Mitchell négy nagyobb egységre osztotta fel a zárótételt, de mindegyik még további "recitativókból", "áriákból" és hangszeres közjátékokból áll. Olykor megismétlődnek korábban már hallott anyagok. A szöveg két különálló Bethge-verset egyesít: "Várakozás a barátra" és "A barát távozása". A kettő együtt egy cselekmény homályos körvonalait rajzolja ki. Mindkét szereplő – a várakozó és barátja, aki leszáll a lóról, hogy bejelentse: örökre eltávozik – ugyanolyan szomorú és nosztalgikus; a végén mintha mindketten egy személlyé válnának.
Az első szakaszban a gyászos hangulatú bevezetéstől (melynek a baljós tamtamütések kölcsönöznek speciális jelleget) fokozatosan jutunk el az egész világ álomba merülésének békés víziójához. Mahler itt egy, a második tételben már szerepelt képet fejleszt tovább. A második szakasz nagy nyugalomban kezdődik, de fűtöttebbé válik, amikor megjelenik a barát, az utolsó rokonlélek a világon. A tétel itt éri el érzelmi csúcspontját, mely után egy lírai csellószóló vezet el a tétel elejéről ismerős tamtam-ütések visszatéréséhez. Mahler az itt következő harmadik szakaszban szavak nélkül ismétli meg az első szakasz dallamanyagának egy részét. Olyan gyászinduló ez, amelyben a dobütések és indulóritmusok rendkívüli intenzitású lírai dallamokat hordoznak.
Az utolsó szakasz akkor kezdődik, amikor az énekes belép az "Er stieg vom Pferd" ("Leszállt a lóról") szavakkal. A recitativo-szerű indítás hamarosan érzékeny ariosóvá szélesedik. A legnagyobb pillanat az, amikor a tragikus c-moll hangnem, amely a tétel kezdete óta uralkodott, a világos és megnyugtató C-dúrnak adja át a helyét. Az élettől való végső búcsú pillanatában a szöveg (és a zene) tavaszról és örök virágzásról beszél. A mű utolsó szava: "ewig, ewig" ("örökké, örökké") azt az időtlen, kimondhatatlan szépséget jeleníti meg, amelyet utoljára lát az utazó, mielőtt örökre elhagyja ezt a Földet.