d-moll zongoraverseny, K. 466

I. Allegro II. Romance III. Rondo. Allegro assai

 

Mozart 23 zongoraversenye közül mindössze kettő íródott moll hangnemben. A mollnak különleges jelentősége volt a bécsi klasszikában, ahol ez a “szomorú” hangnemfajta áltálában erős drámaisággal társul, és egy egész sor speciális harmóniai, ritmikai és dallami elemmel kapcsolódik össze, amelyek dúr hangnemű művekben ritkán fordulnak elő. A klasszikusok moll-darabjaiban érezhetjük először a romantika szellemét. A Mozart-zongoraversenyek közül a d-moll volt az egyetlen, amelyet Beethoven előadott (még a hozzáimprovizált kadenciát is leírta). A 19. században ez volt Mozart legnépszerűbb versenyműve; hallgatóit a Don Giovannira emlékeztette, amelynek szintén d-moll az alaphangneme és hasonlóan drámai az alaphangulata.

 

Mint a legtöbb versenymű (összesen 14), melyet saját bérleti hangversenyeire írt Mozart, a d-moll is nagy sietséggel készült el, mindössze egy nappal a bemutató előtt. Mozart apja, a zeneszerző és hegedűművész Leopold, aki éppen látogatóban járt fiánál Bécsben, a koncert után így írt haza Salzburgba lányának, Nannerlnek, aki maga is kitűnő zongorista és egykori csodagyerek volt: “Azután Wolfgang új és kitűnő zongoraversenye következett, melyet a másoló még be sem fejezett, amikor megérkeztünk; öcséd végig sem tudta játszani a rondót a koncert előtt, annyira el volt foglalva a másolat ellenőrzésével.”

 

A versenymű különleges jellege az első taktustól kezdve nyilvánvaló. Míg a többi zongoraverseny vagy erőteljes zenekari gesztusokkal, vagy pedig lírai dallamokkal kezdődik, a d-moll koncert szinte “formátlanul”, egyetlen hang szinkópált ismétlésével indul, melyből csak fokozatosan bontakozik ki felismerhető zenei téma. A szinkópa (hangsúlyeltolódás) és a kromatika (az alaphangnemen kívül álló “színező” hangok használata) azok közé a “rendkívüli” kifejezőeszközök közé tartozik, amelyek a moll tonalitásra jellemzők; ezeknek köszönhető a versenymű speciális hangulata. A zongora első megszólalása, egy fájdalmat és vágyódást kifejező dallam, tovább szélesíti a zene érzelmi skáláját. Az erős  feszültség miatt a tétel végén terjedelmes kódára van szükség, hogy a zene meg tudjon nyugodni.
 A B-dúr “Romanza,” a versenymű lassú tétele, békés és lírai hangulatban indul, de a g-moll középrész ismét az első tétel viharos világába vezet vissza. Mozart különösen mesteri módon oldja fel ezt a feszültséget a visszatérést előkészítő átvezető szakaszban.

 

A zárórondó újra felidézi az első tétel szenvedélyességét, de a tétel végén a hangnem D-dúrra vált, és egy felhőtlen, vidám zárószakasz tesz pontot a mű végére. Egy korábbi kommentátor szavaival “békés derű lesz úrrá a korábbi izgalmakon”.