Jean Sibelius (1865–1957) Hegedűversenye a zeneirodalom egyik legnépszerűbb versenyműve: gyakran hallható élő előadásban, és a XX. század végéig több mint 50 lemezfelvétel készült belőle. A hegedűsök bizonyára azért is kedvelik különösképpen, mert bár igen nagy technikai követelményeket támaszt az előadóval szemben, mégis minden futama, minden virtuóz eleme hálás játszani valót kínál, mintegy „kézre áll” a játékosnak, s a hangszerrel való elmélyült kapcsolatról árulkodik – nem véletlenül, hiszen eredetileg Sibelius is hegedűművésznek készült, s még az 1880-as években is elsősorban hegedűsnek tekintette magát. Már 1899-ben tervbe vette, hogy ír egy hegedűversenyt, s 1902-re fel is vázolta a mű néhány részletét. A komponálás nagy része 1903 őszén zajlott. Felesége visszaemlékezése szerint a zeneszerző lázasan dolgozott, a hegedű éjjel-nappal a kezében volt, és szebbnél szebb zenei gondolatok jutottak eszébe. Mintha a hangszer iránti minden szeretetét, minden virtuóz álmát ebbe a műbe – egyetlen versenyművébe – komponálta volna bele. A Hegedűversenyt eredetileg Willy Burmesternek, a hírneves német virtuóznak akarta dedikálni, s őt kérte fel a bemutatására is, ám Burmester a kitűzött időpontban nem ért rá, ezért a darabot az 1904. februári bemutatón más játszotta. A kompozíció nem aratott sikert, és Sibelius rögtön elhatározta, hogy átdolgozza: lerövidítette, a hangszerelésen is változtatott, a hegedűszólamot pedig valamivel könnyebbé tette. Az átdolgozott verzió bemutatását megint csak nem sikerült Burmesterrel egyeztetni, így az a Berlini Filharmonikusok koncertmesterének, Karel Halírnak a szólójával, Richard Strauss vezényletével hangzott fel először Berlinben, 1905 októberében. (Ezt követően Burmester annyira megsértődött, hogy soha nem volt hajlandó eljátszani a darabot, amit Sibelius végül a magyar csodagyermek-hegedűsnek, Vecsey Ferencnek dedikált; Vecsey 13 éves korában játszotta először nyilvánosan.)

Sibelius Hegedűversenyében ritka harmóniában olvadnak össze a műfaj XIX. századi virtuóz hagyományai a szerző saját szimfonikus stílusával. Bár szinte mindvégig a szólista áll a középpontban, a tételek megformálása és kidolgozottsága mégis szimfonikus igényű, s a hosszú szólórészeket időnként jelentős tutti „kitörések” váltják. A mű hangzását ugyanakkor gyakran sajátos intimitás, kamarazene-szerűség jellemzi: a zenekari hangszerek, különösen a fafúvók gyakran szólalnak meg párban vagy kis csoportban, s egy-egy gesztus, sajátos színhatás erejéig fontos szerepük van a karakterizálásban és a zenei folyamat irányításában. Különleges hangszerelésű rögtön a nyitótétel főtémája, amely a szólóhegedű monológjában bontakozik ki az osztott zenekari hegedűszólamok vibráló pianissimo-kíséretével, a klarinétok és fagottok időnként közbeszúrt „kommentárjaival”. (A sötét tónusú, tiszta színek, a mindig áttetsző hangszerelés a mű sok elemzőjében keltették az őszi-téli északi tájak képzetét.) A hegedűszólista nagy kadenciája rendhagyó módon nem a tétel végén hangzik fel, hanem a szonátaforma középső, kidolgozási részének funkcióját tölti be. A B-dúr Adagio minden érzelgősségtől mentes lírája a mű egyik elemzőjének találó megfogalmazása szerintmintha a Mozart-hegedűversenyek „Románc” tételeit idézné fel. A hármas ütemű, D-dúr finale rusztikus táncjelenet; főtémáját a vonóskíséret makacs dobolása teszi izgalmassá.