D-dúr szimfónia, No. 93

I. Adagio – Allegro assai II. Largo cantabile III. Menuetto e trio: Allegro IV. Finale: Presto ma non troppo
A bécsi klasszikus stílus egyik meghatározó műfaja a szimfónia. Joseph Haydn (1732-1809.), e műfaj kiemelkedő mestere, 104 szimfóniát komponált: negyvennél is többet a 60-as, huszonötöt a 70-es, huszonhármat a 80-as és tizenkettőt a 90-es években, Johann Peter Salomon londoni hangversenyszervező felkérésére. A felkérésre 1790-ben került sor, mikor Esterházy Miklós herceg (Haydn gazdája harminc éven keresztül) meghalt. Az addigra világszerte ismertté vált komponista “szabadulásának” hírére Bécsbe sietett Salomon, s felkérte Haydnt néhány Londonban rendezendő nyilvános hangversenyre. Az erre az alkalomra készült művekben Haydn új feladattal szembesült: nem csupán zeneileg képzett arisztokratákhoz, hanem egy szélesebb közönséghez kellett szólnia. Könnyen érthető dallamokkal, meglepő effektusokkal (a fagott váratlan pimasz-mély hangja a második tétel egyik epizódjában) teszi lehetővé a szerző a figyelmes hallgatást. Emellett ezek a művek kitűnően summázzák Haydn szimfonikus életművét: a nyitótételek lassú bevezetője gyakran motívikusan kapcsolódik a gyors főtétel anyagához, a zárótételek szokásos rondóformáját felváltja a szonáta-szerkezet, menüettjei karakterükben pedig egyre inkább az osztrák Ländlerre emlékeztetnek. Az első angliai útra rögtön a felkérést követő évben sor került, s erre az alkalomra született többek között a Nr. 93-as D-dúr szimfónia is, amely már magán viseli a londoni szimfóniák új stílusjegyeit. Bemutatója után a Times “ötletessége és megnyerő hangulata” miatt lelkesedett érte.