D-dúr szimfónia, No. 104

„Az új D-dúr szimfónia az utolsó, amit Anglia számára komponáltam” – olvashatjuk Haydn megkönnyebbült sorait a londoni útinaplóban. A mű 1795-ben csendült fel, és – Haydn talán már sejtette – nem csak a pazar londoni sorozat (12 szimfónia), hanem kolosszális szimfónia-életművének is ez lett az utolsó darabja. A következő 14 évben a zeneszerző már nem alkotott újat. Somfai László szerint „tisztán látta, hogy a szimfonikus zene műfajában pontosabban-jobban ő már nem tudna fogalmazni”. Az 1790-es évek D-dúr hangnemű szimfóniáit (No. 93, 96, 101) összehasonlítva például olyan kép rajzolódik ki, mintha ezek a művek egymás „javított változatai” volnának. Miközben nyilvánvalóan teljesen egyedi és szuverén műalkotások, bizonyos zenei természetű problémákat újra és újra felvetnek, melyekre Haydn egyre frappánsabb és egyre tökéletesebb válaszokat ad. Ilyen kérdés lehet például a nyitótételeket indító lassú bevezetés és a gyors főrész összekapcsolhatósága: miként lehet a várakozást teremtő Adagio és a felszabadult Allegro közötti feszültséget úgy kialakítani, hogy közben a két szakasz valamilyen módon mégis csak szerves egységet alkosson. Másképpen fogalmazva, hogyan lehet úgy megfogalmazni a tétel fő gondolatát (azaz az Allegro főtémát), hogy az egyrészt szöges ellentéte, másrészt logikus folytatása legyen a bevezetés Adagio anyagának. A középső tételek puritán egyszerűségükben is a legtalányosabb Haydn-tételek közé tartoznak; vajon a szerző tréfáival, vagy szokatlanul őszinte, lírai, már-már zavarba ejtő szubjektív gesztusaival állunk szemben. A finálé a népies egyszerűség és a technikás komplexitás újabb – és utolsó – remeklése.