Coriolan-nyitány, op. 62

Beethoven (1770-1827) nyitánya 1807-ben keletkezett, Heinrich Joseph von Collin Coriolan c. drámája nyomán. Coriolanus alakja több római történetíró elbeszélésben is fennmaradt és a nevezetes hős figurája Shakespeare-t is megihlette. Beethoven feltehetőleg Plutarkhosz életrajzai között találkozott történetével. Coriolanus bátorságáról, kivételes hadvezéri és szónoki képességeiről legendák keringtek. Ám a nép nem szerette, mivel gőgös volt és lenézte az egyszerű embereket. Sikerrel védte Rómát ellenségeitől, ám a konzuli választáson mégsem szavaztak neki bizalmat. A sértett Coriolanust még azzal is büntették, hogy elűzték Rómából. A bosszúval nem várt sokáig, Corilanus szövetkezett egykori ellenségeivel és Róma ellen vezette őket. A körbezárt város követeket küldött egykori hadvezérükhöz, de Coriolanus hajthatatlannak mutatkozott: Rómának el kell pusztulnia. Ám amikor felesége és édesanyja kérlelte, hogy kímélje meg szülőhazáját, Coriolanus kötélnek állt. Ám a visszalépés Coriolanus életébe került, a Róma ellen vezetett nép árulónak bélyegezte és haragjában megölte.

Collin tragédiája egyetlen figurára, a főhősre koncentrál, a cselekmény teljesen másodlagos. A szöveg lényegében Coriolanus tépelődő monológjainak sorozatából áll. Sajátos a történet befejezése, Coriolanus önkezével vet véget életének, hiszen úgy érzi, pillanatnyi megingása az önmagával vívott csata elvesztése. Nincs megváltás, nincs szabadító trombitafanfár. A hős bukását vizionáló Beethoven-partitúrák közül a Coriolanus-nyitány a legpesszimistább.