Concerto

I. Introduzione. Andante non troppo
II. Giuoco delle coppie. Allegretto scherzando
III. Elegia. Andante, non troppo
IV. Intermezzo interrotto. Allegretto
V. Finale. Pesante – Presto

 

A Concerto Bartók leghosszabb szimfonikus kompozíciója, s nemcsak az életmű, de az egész 20. századi zenekari repertoár egyik legnépszerűbb, legtöbbet megszólaltatott műve. Közismert, hogy a darab Serge Koussevitzky megrendelésére készült, ő is mutatta be a Bostoni Szimfonikusok élén. Egy nagyszabású zenekari mű azonban már korábban is foglalkoztatta a zeneszerzőt (1939-ben felmerült egy Ballet  Symphonique terve, 1942-ben pedig, Ralph Hawkes biztatására, egy Bach Brandenburgi versenyeihez hasonló concerto-sorozat ötlete), de súlyosbodó betegsége, az amerikai éveket jellemző levertség és a kompozíciós bénultság („zeneszerzői pályafutásom úgyszólván befejeződött”) megakadályozta a munkában. Koussevitzky megrendelése nemcsak a család anyagi problémáin enyhített, de visszaadta Bartók élet- és munkakedvét is: „Nagy öröm számomra, hogy Bélában mozognak tervek, zene-vágyak, kompozíciók – új remény, amit így véletlenül, látszólag mellékesen meg lehet tudni. Egy biztos: megszűnt Bélában ez a beállítottság: »semmi körülmények közt nem írok új művet soha…« Ennek több mint három éve…” – írta Pásztory Ditta Szigeti Józsefnek.

Bartókék a Saranac Lake-hez utaztak üdülni, a zeneszerző egészsége rohamosan javult, és 1943 augusztusában hozzáfogott a Concerto komponáláshoz. Rendkívüli sebességgel dolgozott, a partitúrát október 8-án fejezte be. Az ősbemutató a Boston Symphony Hallban volt, 1944. december 1-jén (megismételve 2-án). Bartók rövid ismertetőt írt a kompozícióról: „A mű általános hangulata – a tréfás második tételtől eltekintve – fokozatos átmenetet képvisel az első tétel komolyságától és a harmadik gyászos sirató-énekétől a zárótétel életigenléséig. E szimfónia-szerű zenekari műnek a címét az egyes hangszerek, hangszercsoportok koncertáló vagy szólisztikus kezelésmódja magyarázza. A virtuóz hangszerkezelés például az első tétel kidolgozásának fugato-szakaszaiban jelenik meg (rézfúvó hangszerek), vagy a zárótétel főtémájának perpetuum mobile-szerű futamaiban (vonósok), és különösen a második tételben, ahol a hangszerek mindig párosával jelennek meg egymást követően, briliáns passzázsokkal.”

Az öttételes szerkezet középpontjában az Elegia áll („ez a mű szíve, ez a Kékszakállú várának könnyes tava” – írja Kroó György), melyet két scherzo jellegű tétel keretez. A mű külső burka, a saroktételek, szonáta-szerkezetet mutatnak. Az Elegia karakteréről Bartók azt mondja: gyászos siratóének. „Szerkezete láncszerű, itt három téma követi egymást. Ez alkotja a tétel magvát, amelyet kialakulatlan motívumok ködös szövete keretez.” Ismét Kroó György szavait idézzük: „A hallgató a hárfa-glissandókban és fafúvós futamokban rá fog ismerni a Kékszakállú-reminiszcenciára, a Könnyek Tavának hangulatára. Ez vezeti be és csendíti ki Bartók egyik legszebb lírai tételét. Érezni itt is az éjszakai hangulatot, de a Notturno-atmoszféra most megmarad szín-elemnek; ez a zene nem az éjszaka és az ember párbeszéde, ez monológ. A Kossuth, az I. szvit, a Négy zenekari darab óta kíséri Bartókot ez a temetéshangulat. Most levetkőzte minden külső, indulószerű jellegét, belső gyász-zenévé szublimálódott. Vannak tragikusan komor, szinte ünnepélyes pillanatai, már-már egy Vörösmarty-vers pompájára emlékeztető timpani ütésekkel és hang-drapériákkal. Még ennek is el kell azonban tűnnie, amint a tétel közepe felé haladunk, a székely sirató-hang előtt. Nagyon fáj – mondja a muzsika, és Bartók elsiratja itt mindazt, amitől a VI. vonósnégyes Mesto fináléjában oly felemelő búcsút vett. S egyre inkább belejátszik a hangulatba a honvágy: a kisfuvola a hídszerűen formált tétel végén mintha a rég letűnt, soha vissza nem térő ifjúságtól, az otthontól búcsúzna.”

A legnyíltabban programzenei tétel a negyedik (Intermezzo interrotto. Allegretto). Sándor György és Fricsay Ferenc nyomán a tételt gyakran magyarázzák „megszakított szerenádként” (Debussy egyik prelűdje – La sérénade interrompue – viseli ezt a címet, melyet maga Bartók is többször játszott), „a költő szerelmet vall hazájának, de a nyers erőszak hirtelen félbeszakítja a szerenádot, durva, csizmás emberek rárontanak, még a hangszerét is összetörik”.  A két összeütköző zenei anyag egyike sem „tiszta forrásból” származik, mindkettő operett-dal (a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország a Hamburgi menyasszonyból és egy kuplé A víg özvegyből), utóbbit talán Bartók nem ismerte. Hasonló anyagot dolgozott fel viszont Sosztakovics a VII. (Leningrádi) szimfóniában, ezt az Egyesült Államokban rendkívül népszerű darabot Bartók ismerte. Ott a náci katonák masírozását jelenítette meg.

A kompozíció egészéről, erejéről, népszerű hangjáról így ír Somfai László: „Stiláris kompromisszum? Népszerűbb hangvétel az amerikai közönség kedvéért? – Biztosan nem. A zenész éppúgy, mint a hallgató, igazi mestermű kisugárzását érzi: mélyből fakadó érzelmek és átlényegült pillanatok az első tétel lassú bevezetésében és az Elegiában; szellemesség és különös szarkazmus a második és negyedik tételben; »népek testvérré válása« körtánc a fináléban, nagyszabású ellenpontozó jelenetekkel ékesítve, igazi beethoveni záró-gesztussal.”

Az ősbemutató nagy siker volt. Bartók egy levelében így emlékezett meg róla: „Odamentünk a próbákra és előadásokra, miután ehhez az úthoz megkaptuk az orvosok nem szívesen adott engedélyét. Érdemes volt, az előadás kitűnően sikerült. Koussevitzky nagyon el volt ragadtatva a műtől, és azt mondja, hogy ez az utolsó 25 év legjobb zenekari műve (még bálványának, Sosztakovicsnak a műveit is beleértve!). Legalábbis ez az ő egyéni véleménye.”