A Capriccióban a Zongoraverseny utolsó tételének könnyed hangját folytatta Sztravinszkij. A barokkos, drámai elemek ezúttal elmaradnak; ez a darab elejétől végig a szórakoztatás jegyében áll. Az álkomoly zenekari bevezetés alig néhány ütem után félbeszakad; hasonlóan töredékes marad a második zenei ötlet, a szólóhegedű és szólócselló ereszkedő dallama is. Mindkét részlet megismétlődik (a másodikat a fafúvós szólisták veszik át); ezután következik az első tétel főszakasza. A vonzó témák és briliáns futamok a 19. század zongoraversenyeire utalnak (bár szó szerinti idézet egyikből sem fordul elő). A Zongoraversenyhez hasonlóan gyakoriak a változatlan visszatérések; a tétel nyitóütemeit itt is újra halljuk a záráskor. Az ereszkedő téma titokzatos átvezető résszé alakul át, mely az első tételt összekapcsolja a másodikkal. Az Andante rapsodico gazdagon díszített zongoraszólama melegen melodikus fúvósszólókkal társul.

Az egész mű gondolata a zárótételből (Allegro capriccioso) sarjadt. Sztravinszkij megelőző műve A tündér csókja c. balett volt, melynek zenéje Csajkovszkij-átiratokból állt össze. Ez adta Sztravinszkijnak azt az ötletet, hogy olyan művet írjon, amelyben megvan a Csajkovszkijra jellemző szellemesség és báj, de közvetlen dallamidézetek nélkül. A briliáns rondótétel maradéktalanul megvalósítja ezt az elképzelést: a virtuóz és táncos elemek finom neoklasszikus "fűszerezésben" jelennek meg. A darab vége olyan váratlan, akár egy vicc csattanója.