Capriccio – zenés társalgás egy felvonásban

A Capriccio Richard Strauss hattyúdala, bizonyos értelemben operai végrendelete. Opera az operáról. „Zenés társalgás egy felvonásban”, írta műfaji megjelölésként a zeneszerző. Hosszú társalgás: 135 perc. Egyfelvonásosnak is hosszú. Ki hiszi el, hogy az operáról lehet 135 percben érdekesen társalogni? Ráadásul zenében? Eszünkbe juthat a Beaumarchais-nak tulajdonított bonmot: „Ami olyan hülye, hogy nem lehet elmondani, azt még mindig el lehet énekelni.”
Strausstól nem volt idegen az irónia. A Capriccióban, amelynek egy 18. századi főúri szalon a helyszíne – itt vitatkoznak a szereplők az operáról –, a színházigazgató azt állítja, hogy teljesen mindegy, miről énekelnek az énekesek, mert a nézők úgysem értenek belőle egy szót sem. Nem is érdekli őket, csak azt figyelik, gikszerezik-e a tenorista a magas hangoknál. A vendégek után takarító inasok azon gúnyolódnak, amit jövés-menés közben hallottak az uraktól és a hölgyektől. Amikor már mindenki elment, betéved a súgó, akinek a „fellépésére” nem került sor, mert a vita hevében elmaradt a tervezett előadás, így aztán várakozás közben elaludt. Pontosan úgy – mondja –, ahogy a néző az operában, sőt néha ő maga is. Olyankor az énekes belesül, az előadás félbeszakad, kitör a botrány, és a közönség felébred, mert végre történik valami.
Aki egyszer meghallgatja a Capricciót, nem mondhatja rá, hogy unalmas.
Ismerünk más színpadi műveket is, amelyek a színházról szólnak. Molnár Ferenc Játék a kastélyban című vígjátékának író főszereplője arról töpreng, – melyet P.G. Wodehouse A színdarab az igazi címmel valamint Tom Stoppard Viharos átkelés címmel dolgozott át – hogyan lehet elkezdeni és befejezni egy előadást, sőt egyetlen éjszaka megír egy darabot, amellyel megold egy kényes élethelyzetet. Carlo Goldoni A komédiaszínház című műve a színjáték és a társulati működés titkait fedi föl. Goldoni kortársa, Giovanni Battista Casti kanonok írta azt a Prima la musica e poi le parole (Előbb a zene, utána a szavak) című librettót (Salieri zenésítette meg), amely a Capriccio alapötletéül szolgált. Az író Stefan Zweig, Strauss barátja bukkant rá 1933 őszén a londoni British Libraryben, és elküldte a zeneszerzőnek, aki akkor már foglalkozott egy „zeneelméleti komédia” komponálásának tervével. Zweignek nem volt módjában a sovány anyagból megfelelő szövegkönyvet írni, mert a hitlerizmus elől Brazíliába emigrált. A további vállalkozók nem feleltek meg Straussnak. Végül Clemens Krauss, a kitűnő karmester hozta tető alá a librettót – a zeneszerző maga is beledolgozott –, és ő is vezényelte az 1942-es bemutatót a müncheni Operában.
Strauss megfordítja a Casti-formulát, hogy „a zenét a költemény szolgálatára szorítsa”. A Capriccióban a költő és zeneszerző vitáját arról, hogy melyikük szerepe fontosabb az operában, a Grófnőnek kell eldöntenie, akibe mindketten szerelmesek. De el lehet-e ezt dönteni? A diskurzus végén a riválisok azt a feladatot kapják, hogy írjanak dalművet arról, ami aznap lezajlott. Történelmi téma helyett a hétköznapokról. Így születik egy kortárs opera – nem más, mint amit éppen láttunk-hallottunk. Rokokó környezetben tökéletesen mai, azaz mindenkori. Richard Strauss dramaturgiai-zeneszerzői sziporkája fölkelti nosztalgiánkat. Vajon képesek leszünk-e valamikor a művészetnek és a művészetről szóló valódi vitáknak szentelni magunkat úgy, ahogy ő és a szereplői tették?

 

Koltai Tamás