Cantata profana, BB 100, Sz 94

A világi kantátát Bartók egy ciklus részeként alkotta meg, 1930-ban. Nem tudjuk pontosan, három, vagy négy részből állt volna ez a sorozat; a dokumentumok ellentmondásosak. Az azonban egyértelmű, hogy az egyes művek a Duna menti népek parasztzenéjéből merítettek volna, s így az egész nagyszabású mű Bartók sokszor kifejtett alapeszméjét, a közép-kelet-európai országok egymásrautaltságát hirdette volna.

Mindebből végül csak a román rész készült el, s utóbb ennek románságát is igyekezett a zeneszerző leplezni. Jó okkal; hiszen a romániai sovinizmus az ő egész életművét a román kultúra részének kezdte tekinteni. Bartók a “compositorul roman” (román komponista) elnevezés ellen tiltakozni kényszerült, részletesen kifejtette ezzel kapcsolatos nézeteit Octavian Beunak írt levelében – s letett arról, hogy a Cantata eredeti nyelven, románul szólaljon meg. A magyar nacionalizmus elleni védekezésül pedig a magyarországi előadást tiltotta meg. Így a mű először Londonban hangzott el, 1935-ben, s csak a következő esztendőben hallhatta Rösler Endre és Palló Imre szólójával, magyar szöveggel a budapesti közönség.

Az ihletet adó verseket, ún. kolindákat Bartók maga gyűjtötte még az első világháború előtt Idicel és Urusiu de Sus községekben. Mindkét településen még 1998-ban is akadtak öregek, akik töredékesen bár, de emlékeztek ezekre a karácsonyi ünnepkörhöz kötődő, ám pogány kori emlékeket őrző szövegekre. A kétféle változatból Bartók maga teremtette meg a végleges szöveget, ő fordította magyarra is. Hogy különösen közel állt hozzá a szarvasokká vált fiúk verses legendája, azt az is bizonyítja, hogy egyszer a Rádióban is maga mondta el – ez a felvétel máig féltve őrzött, becses dokumentum.

Kevés Bartók-mű akad, amelyről ennyiféle elemzés, értelmezés látott volna napvilágot az idők során. A mítosz természetesen tág teret ad a fantáziának. A kilenc fiú csodás átváltozása, az apa és a legnagyobb fiú drámai párbeszéde értelmezhető a generációk örök lázadásaként, a természettel való azonosulásként, a művész ars poeticájaként, s még ki tudja hányféleképp. Az utolsó mondat (“mert a mi szájunk nem iszik pohárból, csak tiszta, hűvös forrásból”) minden esetre csaknem szó szerint egybevág azzal az ars poeticának szánt mondattal, amelyet Bartók Beunak írt.

A zenei anyagban nincs konkrét román (egyáltalán: népzenéből származó) motívum. Az első rész eleje sok zenetörténészt a Máté-passió nyitókórusára emlékeztetett. E bevezető után változik a metrum, dobszó és kürtszignál jelzi a vadász-fúga kezdetét. A vadász-jelenet váratlanul szakad meg, amikor a szarvast üldöző fiúk a “hídra” érnek, s megtörténik a csoda, maguk is szarvassá változnak. (Nb. Bartók itt félreértette, vagy talán szándékosan félreértelmezte az eredeti szöveget: abban ugyanis nincs szó hídról, a megfelelő helyen csak egy ahhoz hasonló hangzású román névmás áll). A Cantata középső, Andante szakasza a fiait kereső, megtaláló apát állítja elénk. Az apa és a legkisebb fiú párbeszéde után a harmadik nagy formarész egyfajta összefoglalás. A végső lezárás előtt ismét halljuk a tenor szólóját. Dallama az ún. akusztikus hangsorban mozog, abban a skálában, amely a természetes felhangok rendszerét követi. Aligha véletlen, hogy ez éppen szimmetrikus ellentéte, megfordítása a művet kezdő, gomolygó skálameneteknek.