Joseph Haydn a 95-ös szimfóniát 1791 tavaszán, első angliai utazása során komponálta. A mű a szerző utolsó, „Londoni szimfóniák” néven ismert zenekari sorozatának egyetlen moll hangnemű darabja. A c-moll hangnemhez hagyományosan kapcsolódó karakterek (tragikus, szenvedélyes, komoly, szigorú stb.) azonban a műnek csak viszonylag kis részében vannak jelen, a lassú tétel és menüett középrésze ugyanis (a kor hagyománya szerint) dúrban van, ráadásul az 1. tétel befejező szakasza, illetve a finale egésze is C-dúr. De nem csak a hangnemválasztás, hanem egy formai sajátság is különlegessé teszi ezt a művet a londoni szimfóniák között: ez a sorozat egyetlen darabja, amelynek nyitótétele nem lassú bevezetéssel kezdődik. A bevezetésre egyszerűen nincs szükség, mert a nyitó Allegro moderato tétel egészen meglepő módon indul: öt hangból álló, nagyon határozott főtéma-kezdet – s utána váratlan, nagy szünet… A lassú bevezetés feladata Haydn és Mozart szimfóniáiban a közönség lecsendesítése, érdeklődésének felcsigázása, fokozatos ráhangolása a zenehallgatásra – ez a kezdés viszontmeghökkenti, s azonnal rabul ejti a hallgatót. A hatást fokozza a markáns témakezdet (tutti, fortissimo) és a szünet utáni szelíd, tétova folytatás (vonósok, piano) közti hangzásbeli kontraszt. A kontraszt a továbbiakban is a tétel egyik fő szerkesztőelve lesz; elég, ha csak a középső, kidolgozási rész nagy dinamikai ellentéteit, vagy a melléktéma már-már szemtelenül kecses, frivolan bókoló karakterét említjük, amely hangvételében a lehető legtávolabb áll a zord főtéma-indítástól. Az öthangos kezdőmotívumegyébként az egész tétel folyamán uralkodó szerepet játszik; jellemző, hogy Haydn a visszatérést már nem vele, hanem rögtön a halk válasszal indítja – hisz oly sokszor hallottuk már…

Rafináltan egyszerű a szimfónia variációs formájú, Esz-dúr lassú tétele. Az 1. variáció főszereplője a szólócselló, illetvea szólóhegedű. A 2., esz-mollra sötétedő variáció sok meglepetést hoz: váratlan szüneteket, „ijesztgető” fortissimo tutti-akkordokat. A hagyományos főrész–trió–főrész felépítésűmenüett elején visszatér a c-moll hangnemkarakter (mintegy az 1770-es évek „viharos” stílusáramlata, a Sturm und Drang emlékeként), ám az első komolyabb zárlat már Esz-dúrban, népies kedélyességgel szólal meg. A C-dúr trióban ismét a cselló kap technikailag igényes szólószerepet. Külön említést érdemel a menüett-főrész(s így az egész tétel) lezárása, amely sajátos „fénytöréssel”, egy minden eddiginél nagyobb szünet után megszólaló,fájdalmas-melankolikus hatású akkorddal (ún. nápolyi szexttel) hozza vissza végérvényesen a sötét tónusú c-moll karaktert. A művet nagyszabású, briliáns 4. tétel zárja, a londoni szimfóniákra jellemző, népies hangvétellel, s Mozart (szintén C-dúr) Jupiter-szimfóniájához hasonlóan polifon, ellenpontozó szakaszokkal.