W. A. Mozart életművének az opera és a szimfónia mellett egyik legjelentősebb műfaja a zongoraverseny. A zeneszerző összesen 27 billentyűs versenyművet komponált; ebből 12, vagyis a darabok majdnem fele mindössze három év alatt, 1784 és 86 között keletkezett. Ez a rövid alkotóperiódus Mozart egész életpályájának legsikeresebb időszaka: ezekben a szerencsés években ő volt a bécsi zenei és társasági élet ünnepelt kedvence, aki népszerűségét elsősorban zongorajátékának és egyedülálló improvizációs készségének köszönhette. A maga szervezte nyilvános hangversenyek (korabeli elnevezéssel „akadémiák”) legnagyobb érdeklődéssel várt műsorszáma mindig egy-egy új zongoraverseny volt, melynek szólóját természetesen maga Mozart játszotta. Ezeknek az éveknek a munkatempóját érzékeltetik a komponista édesapjának, Leopold Mozartnak leányához, Nannerlhez írt beszámolói 1785-ből, amikor Leopold a telet Bécsben, fiánál töltötte: „Amióta itt vagyok, fivéred zongoráját legalább tizenkétszer szállították el a házból a színházba vagy más főúri házakhoz…A koncert felejthetetlen volt, a zenekar kitűnő. A szimfónián kívül egy énekesnő az olasz társulattól két áriát énekelt, aztán Wolfgang egy remek zongorakoncertje következett, amelyen még dolgozott a másoló, mikor megérkeztünk, és fivérednek arra sem volt ideje, hogy a rondót átjátssza, mert a másolatot kellett átnéznie…”
Ennek a tündöklő korszaknak utolsó darabja, megkoronázása az 1786. december 4-én befejezett, K. 503-as C-dúr zongoraverseny, amelya Figaro házassága és a Don Giovanni között, a „Prágai” szimfóniával épp egy időben keletkezett. Hangvételben az érett kori, nagy C-dúr művek, a 338-as, a „Linzi”- és a „Jupiter”-szimfónia, a K. 415-es és 467-eszongoraversenyek, s a nagy C-dúr vonósnégyes illetve vonósötös fenséges vonulatába illeszkedik: a trombiták hangzásával ragyogóvá, s az üstdobokkal ünnepélyessé tett C-dúrhangnem Mozartnál is a fény, a pompa, az életerő hangneme. A K. 503-aszongoraverseny nyitótételében ezt a C-dúr ragyogást újra és újra előbukkanó moll-területek ellensúlyozzák, mintha egy napsütötte tájat átvonuló felhők árnyékolnának be. A zenekari expozícióban maga a melléktéma is c-mollbanindul, s csak a megismétlésekor vált dúrra. (Erről az induló-karakterű melléktémáról minden hallgatónak a Marseillaise jut eszébe, ám nem idézetről, hanem csak véletlen egybeesésről van szó, lévén, hogy a Marseillaise a zongoraverseny után hat évvel keletkezett.) A nyitótételre egyébként is jellemző, hogy szinte semmi sem úgy alakul benne, ahogy várnánk: a zenekari expozíció legnagyobb, leghatásosabb lezárása nem a zongora belépését, hanem ezt a nagyon markáns melléktémát készíti elő,s a zongora később szinte észrevétlenül „úszik be” a képbe. A második, szóló-expozíció mellőzi a zenekari melléktémát, helyette két új téma is megjelenik a zongorán (az első a távoli Esz-dúrban), a kidolgozási rész viszont kizárólag a zenekari melléktémára épül. A tétel dramaturgiája mintha egy színpadi cselekményt jelenítene meg, ahol a végkifejletet csak az utolsó nagy formarész, a repríz hozza el: itt végre valamennyi téma„a helyére kerül”. Az F-dúr lassú tétel az érett Mozart egyik legszebb Adagiója, csodálatos hangszín-varázslat, melyben különösen fontos szerepet kapnak a fúvós hangszerek. A nagyszabású finale mérsékelten gyors, táncos, ám mégis ünnepélyes karakterével, s az időnként megjelenő moll-árnyékokkal a nyitótételre rímel, s impozáns lezárását adja Mozart remekművének.