I. Vivace assai II. Allegretto III. Menuetto e Trio IV. Finale. Vivace

Joseph Haydn (1732-1809) úgynevezett "párizsi" szimfóniái (No. 82-87) létezésüket egy neves francia arisztokratának, Claude-François-Marie Regoley-nak, Ogny grófjának köszönhetik. Regoley ugyanis lelkes támogatója volt az ünnepelt párizsi konzervatóriumnak, a Le Concert de la Loge olympique-nek, annak az intézménynek, amely az Eszterházán működő mestert 1786-ban a szimfóniák komponálására felkérte.

A párizsi zenekarok akkortájt lényegesen nagyobbak voltak, mint a német vagy osztrák udvari együttesek – és mint Haydn Eszterházán működő zenekara. A Concert de la Loge mintegy negyven hegedűssel és tíz bőgőssel dicsekedhetett. A zenészek égszínkék frakkban játszottak, és kardot viseltek az oldalukon. A publikum nemesekből állt, s többek között Marie Antoinette is ellátogatott Haydn koncertjére. A B-dúr (No. 85) szimfónia nyerte el leginkább tetszését: róla kapta a "Királynő" melléknevet.

A "párizsi" szimfóniákat minden valószínűséggel az 1787-es koncertszezonban adták elő. A hegedűsök közé tartozott a fiatal Luigi Cherubini, aki később beszámolt arról az elragadtatásról, amellyel Párizs legjobb muzsikusai részt vettek ezeken az ősbemutatókon. A koncertek a kritikusokat és a publikumot egyaránt elvarázsolták, és az új szimfóniák hamarosan egész Európában nagy sikert arattak.

Az előadás körülményei, az értő és nagyszámú közönség, valamint a korabeli mércével mérve hatalmas zenekar mind befolyásolták a művek stílusát. A No. 82 és No. 86 szimfóniák egyik fő jellegzetessége éppen egy hangszerelési fogás: a trombiták és ütők használata. Ezenkívül a már említett tíz bőgő jelenléte is döntően hatott a művekre. Nélkülük elképzelhetetlen lett volna a No. 82-es C-dúr szimfónia Vivace feliratú zárótételének jellegzetes brummogó bőgő-dudabasszusa, amely miatt az utókor – a medvetáncra asszociálva – a kompozícióra a "Medve" melléknevet ragasztotta.