Mozart a K 317-es C-dúr misét 1779-ben, Salzburgban komponálta. A„Koronázási” melléknév csak 1862-ben, a Mozart műveit listázó Köchel-jegyzék első kiadásában bukkan fel először, és mindmáig nem bizonyítható egyértelműen, hogy a művet valóban előadták-e egy császár vagy király megkoronázásakor. A mise megírására a közvetlen alkalmat sokkal kézenfekvőbb ok szolgáltatta: 1779 januárjában csalódottan, kedvező szerződés híján tért vissza Salzburgba mannheimi–párizsi utazásáról. Ezért a 23 éves Mozart azonnal elfoglalta az udvari orgonista posztját, s ez az állás egyházi művek rendszeres komponálására is kötelezte. Az új mise valószínűleg 1779 Húsvétjára készült, és a szintén új, K 329-es C-dúr templomi szonátával együtt szólalhatott meg április 4-én vagy 5-én a salzburgi dómban. Az oboákat, fagottot, kürtöket, trombitákat és harsonákat is tartalmazó mű vonóskarából, a 18. századi délnémet-osztrák egyházzenei hagyománynak megfelelően hiányoznak a brácsák.
A mintegy félórás műnek még leghosszabb szövegű részeit, a Gloriát és a Credót is egyvégtében, nem külön tételekre bontva komponálta meg Mozart. (A hercegérsek ugyanis néhány évvel korábban korlátozta a misekompozíciók hosszát: egy teljes mise a templomi szonátával és az offertóriummal együtt sem léphette túl a háromnegyed órás terjedelmet, s ebben az esetben a zeneszerző ezt az utasítást be is tartotta.) A mise egyes részein belül a zene tagolása természetesen követi a szöveg tartalmát: az eltérő mondanivalójú szövegrészeket sokszor tempó- és karakterváltás, a kórus és a négy énekes szólista együttesének váltakozása, vagy új zenei anyag megjelenése különíti el egymástól. Egy-egy miserész felépítését ugyanakkor gyakran nem a szöveg szerkezete, hanem zenei szempontok határozzák meg, s a zeneszerző tematikus rokonságokkal és egyes zenei anyagok visszatérésével fogja össze a nagyformát. A Gloriát például Mozart szonátaformában komponálta meg, amelynek repríze, vagyis a „Gloria” anyag visszatérése a „Quoniam” („Mert Te vagy a Szent”) szövegrésznél kezdődik. Három nagy részre tagolódik a Credo, itt a középrészt a szólista-kvartett által énekelt „Et incarnatus est” („Megtestesült”) alkotja, míg az „Et resurrexit” („Harmadnapra föltámadott”) szakaszban visszatér a kezdő „Credo” örvendező, lendületes zenéje. A Sanctus Andante maestoso tempója és pontozott ritmusai mintha a Kyriét idéznék vissza. A szerenád-karakterű Benedictus meglepő mozzanata, hogy a „Hosanna” után, rövidebb formában még egyszer megszólal a „Benedictus” szakasz szövege és zenéje, s végül egy újabb „Hosanna”következik. A mise talán legismertebb részlete az Agnus Dei, amelynek dallama a Figaro házasságából a grófné második áriájának („Dove sono”) előképe. Az Agnus Deit záró „Dona nobis pacem” („Adj nekünk békét”) szavakra, gyorsabb tempóban visszatér a Kyrie középrésze, s a mű ezzel az örvendező hangvétellel ér véget.