Burleske (d-moll)

1885 tavaszán Strausst (1864-1949) Meiningenbe hívta másodkarmesternek Hans von Bülow. Bemutatkozó koncertjére ősszel került sor, melyen zongorázott (Mozart: c-moll zongoraverseny) és saját darabját vezényelte (f-moll szimfónia). A közönség soraiban ott ült Johannes Brahms is. Brahms később is gyakran látogatott Meiningenbe, ahol zenéjének valóságos kultuszát teremtette meg Bülow. Strauss nem is mulasztotta el kikérni a mester tanácsait elkészült vagy készülőben lévő műveiről. E rövid korszak (1886 áprilisában a zeneszerző távozott Meiningenből) legjelentősebb Strauss-műve a Burleske. 1886-ban a komponista még scherzónak nevezte darabját, melyet természetesen Bülow-nak ajánlott. A karmester-zongoraművész azonban időhiányra hivatkozva nem tudta megtanulni, így a bemutatóra néhány évet várni kellett. 1892-ben Eugéne d'Albert vállalkozott a premierre – ekkor a cím már Burleske-re változott -, a zenekart Strauss vezényelte. A műben a huszonéves zeneszerzőt ért hatások szinte katalógusszerűen tanulmányozhatók. Brahms mellett Schumann és Wagner, valamint az orosz zene – utóbbira Bülow, aki éppen ekkoriban játszotta Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét is, hívta fel a szerző figyelmét – hatása tűnik igen erősnek. A darab analízise rámutatott, hogy a Burleske több szálon is kapcsolódik (paródiaként vagy tisztelgésként?) Brahms B-dúr zongoraversenyének scherzójához. A számos hatás ellenére a Burleske a fiatal Strauss legeredetibb kompozíciója, több zenetörténész a szerző első mesterműveként tartja számon.

 

A mű egyetlen nagyszabású tételből áll, formai koncepcióját a visszatéréses klasszikus szonátaszerkezet és a szimfonikus költemények lineáris feldolgozásmódja közötti átmenetként jellemezhetjük. A mű szimfonikus sodrását gyakran szakítják meg hosszabb lélegzetű zongoraszólók, a jellegzetes karakterű témák rapszódiaszerűen mutatkoznak be. Strauss 1924-ben és 1927-ben még két zenekarkíséretes zongoraművet komponált (Parergon zur Sinfonia domestica, op. 73 és Panathenaia menet, op. 74), ám mindkettőt bal kézre. Így a fiatalkori Burleske-et joggal tarthatjuk a szerző egyetlen valódi zongoraversenyének.