Brácsaverseny

I. Allegro molto moderato e poco rubato; II. Allegro molto

 

Kurtág György jelenleg világszerte a legelismertebb és legtöbbet játszott élő magyar zeneszerző. 1926-ban született a romániai Lugoson (Lugoj). Zongorát és zeneszerzést először Temesváron, majd 1946-tól a budapesti Zeneakadémián tanult. A zongora és kamarazene tanszakon 1951-ben, zeneszerzésből 1955-ben kapott diplomát. 1957-ben – eredetileg emigrációs tervekkel – Kurtág Párizsba utazott, ahol a Conservatoire vendéghallgatójaként Darius Milhaud és Olivier Messiaen zeneszerzés-óráit látogatta. Zenei horizontját tágította, hogy itt megismerte a kortárs nyugati zene, elsősorban a második bécsi iskola alkotásait, amelyek akkoriban Magyarországon alig voltak hozzáférhetők. Pályájának alakulása szempontjából azonban a zenei tapasztalatoknál is fontosabbnak bizonyult találkozása Stein Marianne művészetpszichológussal. Mint Halász Péter írja: “E kötetlen beszélgetésekben zajló terápia közben született meg a Kurtág-zene egyik axiómája: a zenei gondolatok kifejtésének legtömörebb módjára való törekvés.” Döntő jelentőségű volt Kurtág számára a Párizsban töltött év: “Most abban a tudatban tértem haza, hogy tudom, mi a dolgom az életben, és hogy teljesen független a külső körülményektől, hogy velem mi történik.”

 

Szimbolikus, hogy hazatérése után komponált első művére, a Vonósnégyesre írta fel: op. 1. Ekkor és az ezt követő években kristályosodott ki Kurtág félreismerhetetlenül egyéni stílusa, amely – mint Halász írja – “magába olvasztja az utóbbi évtizedek nemzetközi avantgarde-jának különböző irányait, a magyar zene örökségét és a távolabbi zenetörténeti múlt számos jelenségét”. Muzsikájának legfőbb éltető ereje “a zenei eszközök takarékos használata és a kifejezés ellenállhatatlan ereje közötti feszültség”.

 

Kurtág György zenéjének e néhány szavas jellemzésére e helyt azért volt szükség, hogy érzékelhessük: a Brácsaverseny egyáltalán nem képviseli a sajátos Kurtág-stílust. A kéttételes, húszperces mű 1953-54-ben keletkezett, s a következő évben Kurtág egyszerre nyerte el vele zeneszerzői diplomáját és az Erkel-díjat. Vannak zeneszerzők – ilyen a közelmúltban elhunyt Ligeti György is -, akiknek – bármennyit változott is zenei nyelvük az évtizedek során – már fiatalkori műveiben felismerhető későbbi zenéjük egyik-másik sajátossága. Kurtág nem ilyen komponista. A Brácsaverseny, az ötvenes évek magyar zenéjének e tipikus képviselője, Bartók kései stílusára hivatkozik, és hallhatóan sokat köszönhet Lendvai Ernő Bartók-elemzéseinek is. Erre utal többek közt a modellskálák használata és a mű tengelyrendszer szerinti hangnemi felépítése. Ám – mint Dalos Anna rámutat – egy korábbi zenetörténeti példa is lebeghetett a Brácsaversenyt komponáló fiatalember szeme előtt: Brahms Hegedűversenye, amely a Kurtág-mű dikciójában és nagyratörő formai tervében érhető tetten.

 

Az első tétel 6/8-os lüktetésű, nyugodt tempójú, inkább lírai muzsika. Már rögtön a kezdő taktusok egy tritonus hangközt exponálnak, amely a szólóbrácsa főtémájának, sőt az egész tételnek legfontosabb építőköve lesz. Bartókos vonás, hogy a Brácsaverseny gyakran él a témafordítás eszközével: a főtéma egy ötütemes dallamból és annak tükörfordításából áll. A második tétel sodró lendületű, nagyszabású szonátarondó. A téma – amelyet mindannyiszor a szólóhangszer játszik – igen határozott profillal rendelkezik. A tétel kidolgozási részében ebből a témából indulószerű zenei anyagot farag a zeneszerző, amely a visszatérést követő elcsendesülés után a codában újból felbukkan, hogy aztán ez vezessen át a rondótéma utolsó megjelenéséhez. Ebből azután hosszú fokozás indul, s a zenekartól támogatott szólóhangszer száguldó, virtuóz passzázsai zárják a művet.