Nincs miért szépíteni a tényeket: Bartók nem írt brácsaversenyt. Élete végefelé, a híres brácsavirtuóz, William Primrose felkérésére ugyan belekezdett egy versenymű alkotásába, de ezt nem tudta befejezni. Amennyi ereje maradt, azt inkább a 3. zongoraverseny megalkotására fordította.

14 kottalapnyit hagyott hátra a brácsaverseny vázlataival. Ebből az egyik az első tétel elejének korai, utóbb nyilván elvetett felvázolása. A továbbiakból aránylag jól követhető az első tétel anyaga, a kihagyások itt analógiák alapján pótolhatók, még a hangszerelésre is akadnak megjegyzések. A további tételek esetében viszont teljes a homály. Van egy feltünően rövid lassú, akad egy brácsaszólós bevezető-féle, valamilyen 2/4-es metrumban folytatódó, c-tonalitású zenéhez (az utolsó ütemnél Bartók jelezte, hogy 2/4 következik), néhány lapon táncos finale körvonalai bontakoznak ki – s hátramaradt még egy lapnyi anyag, rejtélyes feljegyzésekkel. Bartók halála után Serly Tibor vállalkozott arra, hogy mentse a menthetőt. Úgy gondolta, legjobb, ha hagyományos három tételes művet teremt, lassúval a közepén. Noha tapintatosan járt el, szinte biztos, hogy az általa létrehozott kompozíció nem tükrözi Bartók eredeti szándékát. Az pl. egészen bizonyos, hogy az említett „bevezetőfélét” Bartók nem a lassú elé szánta. Mégis, a furcsa, felemás darab bemutatója óta sikeresnek mondható. Fáradtabb részei ellenére itt-ott megcsillan benne Bartók szelleme. Az a fajta – Szabolcsi Bence kifejezésével – „melegen melodikus” stílus jellemzi, amely már az amerikai évek előtt, a Hegedűversenytől feltűnik Bartók életművében. Lét és nemlét határáról szól hozzánk ez a zene – s talán épp ez teszi különösen érdekessé, misztikussá.