"Modern tánctétel, végig teljesen azonos dallammal, harmóniával és ritmussal, amelyet a dob szüntelenül jelez. A változás egyetlen eleme a zenekari crescendo alkalmazása" – írja a Boleróról komponistája.

Maurice Ravel (1875-1937) kétségkívül legismertebb műve az 1928-ban Ida Rubinstein táncosnőnek írt Bolero. A koreográfia még 1928 novemberében színre is került a párizsi Operában, a zenemű diadalútja azonban csak egy évvel később, a Toscanini vezette New York-i Filharmonikusok előadása után kezdődött. Az említett karmester egyébként, egy anekdota szerint, szinte dupla tempóban vezényelte a darabot. Amikor a szerző ezt szóvá tette, így válaszolt: "csak így lehet megmenteni".

Ravel Bolerója, amelyet néhányan változatlanul csak briliáns hangszerelési etűdnek tartanak, mindenesetre napjainkban is a legjátszottabb szimfonikus darabok közé tartozik. A kisdobon zakatoló lassú, 3/4-es, jellegzetes ritmus fölött egyre több hangszeren szólal meg és egyre bonyolultabb szövetet alkot a fülbemászó dallam. Az alaplüktetésbe is mind többen kapcsolódnak be. Így válik végül ez a majdnem negyedórás, stilizált spanyol népi tánc egyetlen monumentális fokozássá, amely a végén, amikor már nem tud tovább dagadni, egy hatalmas fortéban robban fel.