Berlioz nevéről valószínűleg minden zenekedvelőnek a Fantasztikus szimfónia jut eszébe. Azt már kevesebben tudják, hogy a nagy francia zeneszerző életében milyen fontos szerepet játszott az opera. Ez volt legjobban csodált elődei, Gluck, Spontini, Méhul, Weber munkásságának központi műfaja, s a 19. század első felének Párizsában egy komponista számára szakmai és financiális szempontból is egy sikeres operabemutató jelentette az érvényesülés legbiztosabb útját. Berlioz összesen öt operát komponált, s élete során, tulajdonképpen 1850-ig folyamatosan még számos más operaterv is foglalkoztatta. 1823-ban keletkezett első darabja nem maradt fenn, és a másodiknak is csak töredékét ismerjük. A harmadik mű megírására a zeneszerzőt 1831/32-es itáliai utazása, illetve a nagy reneszánsz ötvösművész és szobrász, Benvenuto Cellini önéletrajza ihlette. A két felvonásos mű először vígoperának készült, prózai dialógusokkal, ám ebben a formájában a párizsi Opera nem fogadta el. A semiseriává (a komoly és a vígopera elemeit keverő darabbá) átdolgozott, recitativókkal kibővített változatot azonban már igen, s 1838 szeptemberében végre sor került a bemutatóra – amely a komponista életének egyik legnagyobb kudarca lett. A bukást valószínűleg sok kedvezőtlen körülmény (a librettó gyengeségei, a zene zavarba ejtő modernsége, a zenekari szólamok virtuozitása, a karmester nehézkessége, a rivális olasz operatársulat féltékenysége) együttes hatása okozta, s csak néhány muzsikus értékelte Berlioz zenéjének eredetiségét és fantáziagazdagságát. A Cellini kudarca után a párizsi Opera kapui bezárultak Berlioz előtt – sikerre vitte viszont a darabot Liszt Ferenc 1852-ben Weimarban (igaz, a Liszt kérésére átdolgozott, három felvonásos változatban), s a siker nem csak itt, de több más német városban is tartós volt: a Cellinit 1860 és 1914 között Németországban több mint hatszázszor játszották!
A botránnyal kísért bemutatón az opera egyetlen tetszést aratott része a nyitány volt, amelyet a zeneszerző beszámolója szerint „tomboló tapsviharral fogadtak”. Már 1839-ben megjelent nyomtatásban, és önálló koncertdarabként mind a mai napig töretlenül népszerű. Az opera 1532-ben, a római karnevál idején játszódik, s Hamvazószerdán fejeződik be. A cselekmény dióhéjban: Benvenuto Cellinitől maga a pápa rendel szobrot, a munka azonban lassan halad. A pápa megígéri, hogy ha a szobor aznap estére elkészül, akkor a művész egybekelhet (eredetileg Cellini riválisának, a pápai szobrásznak szánt) szerelmével, sőt, még azt is megbocsátják neki, hogy egy utcai csetepatéban a kardjával halálra sebezte egyik ellenlábasát. (Számos bonyodalom és csodás fordulat után a történet természetesen happy enddel zárul.) A nyitány részben épül csak az opera zenei anyagára. A viharos kezdést követő lassú szakaszban egymás után két operai részlet is megjelenik: a pengetett mélyvonósokon a pápa áriájának anyaga, illetve a fuvolákon és oboákon a karneváli pantomimet kísérő dallam („Harlequin ariettája”), ez utóbbi Berlioz kedvelt tématípusa, amely először egy 1834-es dalában bukkan fel. A pápai ária-motívum a nyitány csúcspontján hosszabb hangértékekben tér majd vissza a harsonákon, s közvetlenül a zárás előtt is megszólal a csellókon, kíséret nélkül.