Az 595-ös számú B-dúr koncert Mozart utolsó zongoraversenye; a szerzői kéziraton szereplő dátum szerint 1791. január 5-ére készült el. A zeneszerző zongoraverseny-termésének több mint a fele, 15 mű 1782 és 86 között, művészi pályafutásának talán legragyogóbb időszakában keletkezett. Ezekben az években a még mindig csak huszonéves komponista a bécsi zenei és társasági élet ünnepelt kedvence, s a maga szervezte nyilvános hangversenyeinek legvonzóbb műsorszáma egy-egy új versenymű volt. A szerencse azonban csak rövid ideig szegődött mellé. 1786 után tervezett hangversenyeire egyre nehezebben talált elegendő számú előfizetőt, a Don Giovanni prágai sikere csak még fájóbbá tette a bécsi bukást, s az utolsó három szimfónia a szerző életében valószínűleg egyáltalán nem is került előadásra. Apja halála, feleségének súlyos betegsége, majd saját egészségének fokozatos romlása egészíti ki az utolsó évek szomorú krónikáját. A külső körülmények egyre rosszabbra fordulása előbb elkeseredett, majd sajátosan rezignált, befelé forduló kedélyállapotba taszította Mozartot, zenéjében pedig fokozatosan letisztuló, kiteljesedő, „öregkori” stílus kialakulásához vezetett – annak ellenére, hogy a harmincas éveinek első felében járó ember volt.
A B-dúr zongoraversenyt Mozart talán inkább már csak saját maga, mintsem a közönség számára komponálta. Mintha legbensőbb gondolatait, érzéseit írta volna bele a darabba, amelynek igen tágra nyílt horizontú, gazdag zenei világa a Varázsfuvola teljességét előlegezi. A zeneszerző ezt a művét közönség előtt csak egyszer, 1791. március 4-én, Joseph Bähr klarinétos priváthangversenyén játszotta – ez volt utolsó nyilvános fellépése.
A zongoraverseny összefoglaló, szintézis-jellegét egyrészt a formálás tökéletes biztonsága, a zenét alkotó építőkövek egymáshoz illesztésének végsőkig csiszolt, kifinomult technikája, másrészt a jellegzetesen mozarti témák pazarló bősége adja. A B-dúr koncert alapkaraktere egyáltalán nem szomorú vagy fájdalmas (hiszen a 18. században a B-dúr vidám, derűs hangnemnek számított), csupán a korábbi művek pezsgő életöröme hiányzik belőle. Ehelyett egyfajta bölcs derű, rezignált belenyugvás jellemzi – ezt az érzést erősíti egy-egy rövid ideig tartó moll-szakasz, expresszív akkordsor, a melengető fény mögül újra és újra előtűnő árnyak jelenléte. Az Esz-dúr Larghetto a korábbi zongoraversenyek románc-típusú lassúinak egyenes folytatása; főszereplője a zongora. Kezdőtémája a három évvel korábban keletkezett „nagy” Esz-dúr szimfónia lassútételét idézi; a szonáta- és rondóforma elemeit vegyítő, briliáns finale rondótémája pedig a zongoraverseny után 9 nappal komponált „Vágyódás a tavasz után” dallamának szelíden csipkelődő, szökellő karakterű változata.