I. Largo – Vivace II. Adagio III. Menuetto. Allegro IV. Finale. Presto
Joseph Haydn (1732-1809) az Esterházyak szolgálatában töltött 29 esztendő után, bár formálisan Miklós herceg 1790-ben bekövetkezett halálát követően is a főúri udvar alkalmazottja maradt, Bécsbe költözött, s az akkori zenei világ talán legnagyobbként tisztelt zeneszerzőjévé vált. J. P. Salomon német származású, Angliában élő hegedűművész és hangversenyszervező kezdeményezésére két hosszabb londoni útra is vállalkozott 1790 vége és 1795 nyara között. Az ottani üzleti alapon (is) szerveződő hangversenyélet, a kitűnő hangszerek és zenekarok, az bécsitől teljesen elütő zenei hagyomány erőteljesen hatottak a hatvanas éveit taposó, és addig meglehetősen provinciális bezártságban élő zeneszerző stílusára. A londoni utak számos egyéb műalkotás mellett 12 nagy szimfóniát eredményeztek, amelyek Haydn műfajteremtő szimfóniatermésének megkoronázását jelentik. Három utolsó szimfóniáját 1794-95-ben, második londoni útján már nem Salomon, hanem az „Opera Concerts” társaság felkérésére írta. A zenekar használatának szempontjából a legfontosabb újdonság e szimfóniákban, hogy az egyes hangszercsoportok közötti hierarchikus viszony oldódik, egyre nehezebben különböztethető meg fölé- és alárendelt szólam, úgy is mondhatnánk, hogy Haydn megvalósította a szólamok demokratikus egyensúlyát.
Haydn 12 londoni szimfóniájának majdnem mindegyike (a c-moll szimfónia kivételével) lassú bevezetéssel indul, s mint ezeknél az érettkori alkotásoknál legtöbbször, a bevezető ütemek zenei anyaga összefügg a tétel motívumaival. A 102-es szimfónia Vivace feliratú nyitótétele szinte a végletekig kihasználja a lassú-gyors, a dúr-moll ellentétpárok kínálta drámai lehetőségeket, s így a klasszikus szonátaforma szigorú keretének szokatlanul heves drámai töltést ad.
Az Adagio feliratú lassú tétel hasonlóképp az ellentétpárok használatával kelt igen feszült hatást. De itt már nemcsak a dúr-moll fény-árnyék játék alkot éles kontrasztú „látványelemeket”, hanem a dallamok karakterének különbségei, a dinamikai differenciáltság, a ritmikai sokféleség és a hangszerelés változatossága is. E tételében használ Haydn először szordinált trombitákat és üstdobokat együtt, tehát a hangszínek világát is kompozíciós elemként használja fel.
A kontraszthatások kihasználása a Menüett tételben is folytatódik, mind a hangszercsoportok alkalmazásával, mind azzal, hogy a derűs életigenlést kifejező menüettre romantikus búskomorságú trió következik.
A Presto finale a korábbi tételekkel szemben kifejezetten gördülékeny és vidám hangulatú, témájától nem tagadható meg valamiféle falusiasan táncos jelleg, amely önfeledt jókedvvel száguld a darab lezárása felé.
A mű 1795. február 2-i King's Theater-beli bemutatóján történt az a híressé vált eset, amiről egy későbbi feljegyzés így tudósít: „Amikor Haydn megjelent a zenekarban és leült a zongorához, hogy maga vezényelje szimfóniáját, a földszint kíváncsi hallgatói elhagyták helyüket, és az emberek odaférkőztek a zenekar közelébe, hogy a mestert jobban láthassák. Így üresen maradt a földszint közepe. Néhány perc múlva váratlan esemény történt, nagy robajjal lezuhant egy csillár, szerencsére az épp elhagyott helyekre, csak néhányan szenvedtek karcolásokat. Az emberek kiáltozni kezdtek: csoda történt, Haydn pedig hálát rebegett a Gondviselésnek.” (Az utókor tévesen a 94.számú szimfóniához kötötte ezt az eseményt, ezért azt illetik a „csoda” melléknévvel.)