Köztudott, hogy Schubert (1797-1828) idejében nem különült még el a komolyzene és a könnyebb muzsika úgy, mint napjainkban. Nem is ismerték e szavakat, még jóval később is csak a „használati zene” kifejezés terjedt el. Lehet, hogy a 19. század elején még ezt a meghatározást sem értették volna meg, hiszen minden zenét valamilyen használatra szántak. Természetesen volt különbség alkalom és alkalom között, nemcsak más műfajú, de más súlyosságú zene kellett egy gyászszertartásra, más egy születésnapi köszöntőhöz, egy nyilvános hangversenyhez vagy a kamaramuzsikáláshoz. Természetesen a táncos összejövetelek szintén zenét igényeltek, akár reprezentatív udvari bálról volt szó, akár vasárnapi kirándulással egybekötött baráti mulatságról. Voltak ugyan tánczenére specializálódott szerzők, mint például a Strauss-dinasztia tagjai, de néha a legjelesebb komponisták is írtak egy csokorravaló igazi, tánckíséretre szánt talpalávaló muzsikát. Ez a műfaj is lehetőséget adott minőségi darabok komponálására, ráadásul még honoráriumot is szívesebben fizettek érte, mint valamely nehezebben előadható, bonyolultabb műért.
Schubert kortársa, Leopold Sonnleithner szem- és fültanúja lehetett ezeknek az alkalmaknak. Így emlékezik: „Schubert gyakran járt el ismerős vagy baráti családokhoz házibálokra, táncmulatságokra. Ő maga sohasem táncolt, de mindig készséggel vállalkozott arra, hogy a zongora mellé üljön, és órákon át improvizálja a legszebb keringőket. Ami megtetszett neki, azt szívesen megismételte, s jó néhányat később le is írt belőlük.”

A B-dúr polonéz partitúrájának fedőlapja (később nyoma veszett) az 1817. szeptemberi dátumot viselte. A szólóhegedűre és zenekarra komponált művet első ízben 1818. szeptember 27-én játszották a bécsi árvaházban, amelynek szólista szerepére Ferdinand Schubert, a szerző fivére vállalkozott.

A polonéz, mint neve is mutatja, lengyel eredetű tánc. Már a 16. században vannak kimutatható nyomai, de a 17. századtól egész Európában elterjedt, és előkelő udvari táncként is elfogadták ezt a többnyire páros ütemű, mérsékelt tempójú, kellemes táncfajtát. A polonéz önálló hangszeres műfajként a 18. századtól létezett, és Chopin művészetében érte el csúcspontját. Érdekes, hogy Schubert elsősorban tényleges tánczeneként használta föl.

Nem tudjuk, milyen alkalomból komponálta és hangszerelte meg Schubert a B-dúr polonézt. Ritkaság volt az efféle lehetőség számára, hiszen láttuk, inkább zongora mellett improvizált táncokat. A csiszolt zenekari hangzás, a színek érett és visszafogott alkalmazása mutatja, hogy a fiatal Schubert milyen kitűnően bánt a zenekari apparátussal. A mű egyszerű ABA formája többszörös belső ismétlésekkel konvencionális, de a moll középrész szépsége, zenei invenciója elárulja, hogy igazi mester írta ezt a kis darabot.