B-dúr hegedűverseny, K. 207

I. Allegro moderato II. Adagio III. Presto

 

Érdekes és kissé talányos, hogy Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) – akinek apja, Leopold kora legtekintélyesebb hegedűtanárai közé tarozott, és épp fia születésének évében, 1756-ban jelentette meg híressé vált hegedűiskoláját – alig néhány hegedűversenyt komponált. Igaz, “saját” hangszere inkább a zongora volt, ezt jelzi a zongoraversenyek hasonlíthatatlanul nagyobb jelentősége és száma Mozart életművében, de a hegedűnek is értő játékosa volt, és nyilván alkalomban sem lett volna hiány, ha több darabot akart volna írni ebben a műfajban.

 

Mindössze öt teljes hegedűverseny született Mozart alkotói műhelyében, azokat is fiatal korában, 19 évesen írta, szinte egy szuszra 1775-ben Salzburgban, nem sokkal Münchenből való hazatérése után. Nem tudjuk, milyen alkalom ihlette e kompozíciókat, a legvalószínűbb, hogy  valamilyen megrendelésre készültek, talán barátjának, a salzburgi hegedűsnek, Kolbnak. Biztosra vehetjük, hogy nem a hangszertől való tartózkodása a termés szerénységének magyarázata, hiszen a hegedű-zongora hangszerösszeállítás gazdagon reprezentált Mozart művei között. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időben elsősorban hegedűsnek tekintették, hiszen a salzburgi hercegérseki zenekar koncertmesteri pultján játszott.

 

Az öt hegedűverseny sorában az 1775. április 14-ére datált B-dúr (K. 207) volt az első, és a december 20-ára dátumozott A-dúr (K. 219) az utolsó. E néhány hónap leforgása alatt is bámulatos stiláris és technikai fejlődés figyelhető meg a hegedűversenyek között. Az első kettőben a hegedű virtuóz használata és a témák kifejtésének egyensúlya még nem szilárdult meg tökéletesen, néha kissé egyedül marad a szólóhangszer, s a zenekar gyakran játszik önálló anyagokat. A másik három darab azonban már kiforrott mestermű. Ami az előzményeket illeti, a hegedűversenyekben egyaránt fellelhetők Mozart Itáliában, Németországban és Franciaországban tett utazásainak nyomai, hiszen valamennyi stílusból, zenei nyelvből elsajátította és fel is használta a számára fontos elemeket. Ez a tanulási módszer, a minden megtapasztalható tudás felszívásának, majd saját alkotói műhelyébe való integrálásának eljárása természetesen minden mozarti műfajra jellemző.

 

A B-dúr hegedűverseny a műfaj hagyományához híven természetesen háromtételes. Ha megtanulta is Mozart például a Vivaldi-féle itáliai versenyműtípus formai elemeit, e műveiben már teljes mértékben uralkodóvá vált a szonátaforma használata, olyannyira, hogy  mindhárom tétel jól követhetően szonátaformában íródott. A zenekari bevezetés is szigorúan a szonátaforma uralma alatt áll, nem hagyja magát a szólóhangszertől befolyásolni, mert mielőtt szót adna neki, minden jelentős gondolatot felvet. Ennek ellenére nem hiányzik a tételből a természetesség, sőt spontaneitás sem, jól megfigyelhető benne a témákból építkező és ezzel szembeállítva az inkább díszítő funkciójú figurális szakaszok szinte ötletszerű váltakozása. E kettősséggel és a szonátaforma igényeivel is jól megfér az áradó dallambőség, amit szerencsénkre Mozart e művében sem tud korlátok közé szorítani. Mozart műhelyében a zenekar kezelésének technikája is fejlődik, érlelődik, a lassútételben alaposan kihasználja a kürtök és oboák sajátosan hangulatteremtő hatását. A második tétel éneklő, visszafogottan érzelmes dallami ötletessége egészen más színt ölt a zárótételben, ahol cseppet sem kevésbé invenciózus, de inkább örömteli, sőt győzelmes hangulatú témák sorakoznak fel. Mozart később új finale tétellel látta el ezt a hegedűversenyét, egy rondóval, amely a Köchel-jegyzékben utóbb a 261-es számot kapta.