Az állatok farsangja

Camille Saint-Saëns műveinek jegyzéke nem kevesebb, mint 169 opusszámmal ellátott kompozíciót számlál; ehhez jönnek az opusszám nélküli művek, köztük a 13 opera. Ehhez képest a francia mesternek viszonylag kevés darabja hallható rendszeresen a koncerttermekben: néhány versenymű, az orgonás III. szimfónia, az operák közül a Sámson és Delila – és, természetesen, Az állatok farsangja. Saint-Saëns életrajzirója, James Harding szerint a zeneszerző “mélyen meg lett volna sértve, ha tudja, hogy összes művei közül ez az extravagáns szellemeskedés lett a legnépszerűbb”.

 

Az igazat megvallva azonban Az állatok farsangja semmivel sem kevésbé jellemző szerzőjére, mint a komolyabb művek. Harding szerint Saint-Saënsban “a zenei világ tiszteletreméltó oszlopa mögött mindig ott bujkált a pajkos tréfacsináló, a maga jellegzetesen párizsias humorával”.

 

A “pajkos tréfacsináló” ezúttal ragyogó zenei paródiasorozattal szolgált, hogy szórakoztassa a csellista Joseph Lebouc estélyének vendégeit. A mű látszólag állatábrázolások sorozata, de valójában ismert párizsi személyiségeket pellengérez ki.

 

Az “állattani fantázia” bevezetőjét egy korai kommentátor egy jelzőtáblához hasonlította, mely oroszlánüvöltéssel, szamárordítással és kotkodácsolással mutatja, merre van az állatkert. Ezután következik az oroszlán királyi indulója, melyben a dór, ez a tiszteletreméltó és ünnepélyes egyházi hangnem, igencsak játékos szerepben jelenik meg.

 

“A baromfiudvar” rövid fantázia és kvázi-fúga a “kukurikú” témájára. “A vadszamarak” a közép-ázsiai sztyeppék száguldó állatai, lélegzetelállító sebességgel vágtatnak át a színen – ellentétben a “Teknősök”-kel, melyek kínos lassúsággal vonszolják magukat, Offenbach Orfeusz az alvilágban c. operettjének híres kánkánját negyedtempóban “táncolva”.

 

Az “Elefántok” témáját a nagybőgők játsszák (ki más?). Itt Saint-Saëns ismét egy zeneszerző kollégájának művével űz tréfát: az idézet forrása ezúttal a “Szilfek tánca” Berlioz Faust elkárhozása c. művéből.  (Egy pillanatra Mendelssohn Szentivánéji álmá-nak egy részlete is felhangzik.)

 

A két zongorista keze felváltva ugrándozik a billentyűkön a “Kenguruk”-at ábrázolandó, mielőtt az első valóban komoly tételhez, az “Akvárium”-hoz érnénk. Itt jut először szóhoz a fuvola és a cseleszta; lírai dallamukat a szordinált vonósok és a két zongora romantikus tört hangzatai kísérik.

 

A “lírai intermezzót” a “Hosszúfülű személyiségek” szakítják félbe, ami meglehetősen vásott tréfa a hegedűk részéről. De a “Kakukk az erdő mélyén” megint őszinte, mélyen költői zene: a szólóklarinét a színfalak mögül jeleníti meg a kakukkszót halk, békés zongoraakkordok kíséretében.

 

A “Madárház” szinte impresszionista jellegű, virtuóz fuvolaszóló. Ezt követik a “Zongoristák” – talán a leggonoszabb paródia az összes közül. A zongoristáknak a kezdő játékosok ügyetlenkedéseit kell utánozniuk, amint nehézkes ujjaikkal próbálnak úrrá lenni a C-dúr, Desz-dúr, D-dúr és Esz-dúr skálák nehézségein. Bizonyára lenne még több skála is, ha a vonósok nem vetnének véget kegyetlenül a zenének.

 

Az “Őslények”-ben Saint-Saëns saját művét, a “Haláltánc”-ot idézi, valamint néhány közismert francia népdalt, meg Rosina kavatináját Rossini Sevillai borbélyából.  A “Haláltánc”-dallam a rondótéma szerepét játssza: minden közbeeső epizód után változatlan formában visszatér.

 

A szólócsellóra írt “Hattyú” a mű egyetlen tétele, amelyet Saint-Saëns életében kiadott. Nem csoda: ebben a darabban, amely azonnal a csellóirodalom egyik gyöngyszeme lett, nincs semmi sértő, és gyönyörű dallamát kár lett volna veszni hagyni. Nyilvánvalóan ezzel a tétellel köszönte meg Saint-Saëns Leboucnak a szíves vendéglátást.

 

E szentimentális közjáték után már csak a befejezés van hátra. Az élénk tempójú fináléban a korábban megismert állatok – a vadszamarak, a tyúkok és kakasok, a kenguruk – mind kijönnek meghajolni; témáikat vidám refréndallam fűzi össze.