Schubert 15 éves korától haláláig rendszeresen komponált egyházi műveket, köztük hat misét. Első négy missa brevisét („rövid miséjét”) gyors egymásutánban, 1814 és 16 között (17–19 éves korában) vetette papírra; az utolsó két mű viszont sokkal nagyobb terjedelmű missa solemnis (ünnepi mise). Az Asz-dúr misét Schubert 1819-ben kezdte komponálni, majd többször félretette, s csak 1822 szeptemberében fejezte be. Ezekre az évekre esik az érett Schubert-stílus kialakulásának fáradságos időszaka: a korábban igen gyorsan komponáló zeneszerző 1818 és 22 között négy befejezetlen szimfóniát, egy-egy befejezetlen oratóriumot és vonósnégyest és három befejezetlen zongoraszonátát írt… Míg második, G-dúr miséjét (ha hinni lehet a szerzői kézirat datálásának) mindössze hat nap alatt komponálta, addig az ötödik, Asz-dúr mű megírásához már három évre volt szüksége.
Az Asz-dúr misét Schubert eredetileg a császárnak vagy a császárnénak szerette volna ajánlani (bizonyára egy biztos megélhetést jelentő udvari állás reményében), s 1825-ben szerette volna előadatni, ám Joseph Eybler első karmester a zeneszerző kérését azzal utasította el, hogy a mű, bár érdekes, de túlságosan nehéz, és nem abban a stílusban íródott, ami a császárnak tetszene… Valóban: Schubert miséi közül az Asz-dúr a legmodernebb; harmóniai merészségei, egész hangnemi terve, a kórus igényes, sokszínű használata, s a mű nagyon személyes hangvétele és megformálása bizonyára zavarba ejtették a korabeli hallgatót. A ciklus az Asz-dúr tercrokon hangnemeit járja be: Kyrie: Asz-dúr; Gloria: E-dúr/A-dúr; Credo: C-dúr/Asz-dúr; Sanctus: F-dúr/Asz-dúr; Agnus Dei: f-moll–Asz-dúr. A zeneszerző a liturgikus szöveget meglehetősen szabadon kezeli: rögtön a Kyrie („Uram, irgalmazz”) a szokásos három helyett ötrészes (Kyrie–Christe–Kyrie–Christe–Kyrie); a sok szöveget tartalmazó tételekben, a Gloriában és a Credóban pedig Schubert számtalan belső ismétléssel, egyes szakaszok felcserélésével illetve elhagyásával formálja át a hagyományos miseszöveget, s állítja az általa megálmodott zenei folyamat szolgálatába. Különösen érdekes ebből a szempontból a Credo, amelyet három részes szerkezetben komponál meg: az „Et resurrexit” (Harmadnapra feltámadott”) résztől visszatér a tétel kezdetének zenei anyaga, s vele együtt az a teljesen egyedi megoldás is, hogy a „Credo” („Hiszek”) szót a zeneszerző mintegy állandóan visszatérő mottóként szinte minden hittétel elé odailleszti, s így az a forma legfontosabb összetartó erejévé válik. Középrészként szólal meg az „Et incarnatus” („Fogantaték”, a nyolc szólamra osztott kóruson, vonsókísérettel), s a hozzá kapcsolódó, döbbenetes hatású „Crucifixus” („Megfeszítteték”). Egy ponton azonban Schubert teljesen a hagyományoknak megfelelően jár el: a Gloria végi „Cum Sancto Spiritu” („A Szentlélekkel együtt”) szövegre lenyűgöző, monumentális kórusfúgát ír.