Asz-dúr mise, D.678

Schubert 15 éves korától haláláig rendszeresen komponált egyházi műveket, köztük hat misét. Első négy missa brevisét („rövid miséjét”) gyors egymásutánban, 1814 és 16 között (17–19 éves korában) vetette papírra; az utolsó két mű viszont sokkal nagyobb terjedelmű missa solemnis (ünnepi mise). Az Asz-dúr misét Schubert 1819-ben kezdte komponálni, majd többször félretette, s csak 1822 szeptemberében fejezte be. Ezekre az évekre esik az érett Schubert-stílus kialakulásának fáradságos időszaka: a korábban igen gyorsan komponáló zeneszerző 1818 és 22 között négy befejezetlen szimfóniát, egy-egy befejezetlen oratóriumot és vonósnégyest és három befejezetlen zongoraszonátát írt… Míg második, G-dúr miséjét (ha hinni lehet a szerzői kézirat datálásának) mindössze hat nap alatt komponálta, addig az ötödik, Asz-dúr mű megírásához már három évre volt szüksége.
Az Asz-dúr misét Schubert eredetileg a császárnak vagy a császárnénak szerette volna ajánlani (bizonyára egy biztos megélhetést jelentő udvari állás reményében), s 1825-ben szerette volna előadatni, ám Joseph Eybler első karmester a zeneszerző kérését azzal utasította el, hogy a mű, bár érdekes, de túlságosan nehéz, és nem abban a stílusban íródott, ami a császárnak tetszene… Valóban: Schubert miséi közül az Asz-dúr a legmodernebb; harmóniai merészségei, egész hangnemi terve, a kórus igényes, sokszínű használata, s a mű nagyon személyes hangvétele és megformálása bizonyára zavarba ejtették a korabeli hallgatót. A ciklus az Asz-dúr tercrokon hangnemeit járja be: Kyrie: Asz-dúr; Gloria: E-dúr/A-dúr; Credo: C-dúr/Asz-dúr; Sanctus: F-dúr/Asz-dúr; Agnus Dei: f-moll–Asz-dúr. A zeneszerző a liturgikus szöveget meglehetősen szabadon kezeli: rögtön a Kyrie („Uram, irgalmazz”) a szokásos három helyett ötrészes (Kyrie–Christe–Kyrie–Christe–Kyrie); a sok szöveget tartalmazó tételekben, a Gloriában és a Credóban pedig Schubert számtalan belső ismétléssel, egyes szakaszok felcserélésével illetve elhagyásával formálja át a hagyományos miseszöveget, s állítja az általa megálmodott zenei folyamat szolgálatába. Különösen érdekes ebből a szempontból a Credo, amelyet három részes szerkezetben komponál meg: az „Et resurrexit” (Harmadnapra feltámadott”) résztől visszatér a tétel kezdetének zenei anyaga, s vele együtt az a teljesen egyedi megoldás is, hogy a „Credo” („Hiszek”) szót a zeneszerző mintegy állandóan visszatérő mottóként szinte minden hittétel elé odailleszti, s így az a forma legfontosabb összetartó erejévé válik. Középrészként szólal meg az „Et incarnatus” („Fogantaték”, a nyolc szólamra osztott kóruson, vonsókísérettel), s a hozzá kapcsolódó, döbbenetes hatású „Crucifixus” („Megfeszítteték”). Egy ponton azonban Schubert teljesen a hagyományoknak megfelelően jár el: a Gloria végi „Cum Sancto Spiritu” („A Szentlélekkel együtt”) szövegre lenyűgöző, monumentális kórusfúgát ír.