Alborada del gracioso

Maurice Ravel 1904/1905-ben komponálta Miroirs (Tükrök) című ciklusát zongorára. A sorozat öt darabból áll: Noctuelles (Éjjeli lepkék), Oiseaux tristes (Szomorú madarak), Une barque sur l’océan (Bárka az óceánon), Alborada del gracioso és La vallée des cloches (Harangok völgye). A zeneszerző mindegyik zongoradarabot egy-egy barátjának ajánlotta, akikkel 1902-től rendszeresen találkozott az Apaches (Apacsok) nevű, a kortárs irodalom, zene és képzőművészet kérdéseiről eszmecserét folytató csoport összejövetelein. Az Alborada címzettje Michel-Dimitri Calvocoressi, zenetörténész és kritikus, akivel Ravel a párizsi Conservatoire növendékeként ismerkedett meg, és kötött életre szóló barátságot.
Az Alborada del gracioso a sorozat talán legnépszerűbb darabja, az egyetlen, amely nem francia, hanem spanyol címet visel. Az „alborada” (hajnali dal, szerenád) a nagy ünnepek alkalmával hangzott el, s a népi gyakorlatban is előfordult a legkülönfélébb funkcióban. A „gracioso” a spanyol színpadi szerzők, többek között Calderon és Lope de Vega darabjainak komikus szolgafigurája (angol nyelvterületen általában „bolond”-nak, nálunk „bohóc”-nak szokták fordítani). Ravel műve ugyan a címén kívül nem mutat semmilyen konkrét hasonlóságot a spanyol népi alboradákkal, a zene mégis egyértelműen „spanyolos”. A komponistára általában jellemző volt a Franciaországban egzotikusnak számító zenei elemek használata; a számos művében jelen lévő spanyol kolorit azonban mással magyarázható: édesanyja baszk/spanyol származású volt, így az ibériai félsziget zenei világa szinte születésétől fogva ismerős lehetett számára.
Ravel korának egyik legkiválóbb hangszerelője volt. Gyakran írta át a saját, illetve más szerzők zongoraműveit zenekarra – a leghíresebb ilyen munkája Muszorgszkij Egy kiállítás képei című darabjának zenekari változata. A Miroirs ciklusból ő maga csak az Une barque sur i’océant és az Alborada del gaciosót hangszerelte meg (ez utóbbit 1918-ban); a másik háromból később, más szerzők készítettek átiratot. Ravel esetében talán nem is a legmegfelelőbb szó az „átirat”; ő valójában sajátos módon újrakomponálta-újraértelmezte az eredendően zongoraszerű műveket, úgy, hogy azok eredendően zenekari művekké váltak. (Nem véletlen, hogy az Alborada del graciosónak mindkét formája egyaránt népszerű.) A zenekari változat, bár első látásra nem sokban különbözik a zongoradarabtól, a zseniális hangszerelés révén mégis teljesen másnak hat, s a mű eredendően humoros, parodisztikus jellegét talán még inkább érvényre juttatja. Kétféle zenei anyagra épül: az első ritmikailag izgalmas, táncos, szinte eltúlzottan „spanyolos” zene, s utána kezdődik a tulajdonképpeni esetlen, érzelmes gesztusokkal teli szerenád, amely recitativo-szerű szabadsággal szólal meg a fagotton. A háttérben azonban mindvégig ott bujkál a kezdő tánckarakter, s a darab utolsó részében teljes pompájában tér vissza, látványos befejezést adva ennek a rendkívül eredeti, színpompás hangzású műnek.