Mahler 5. szimfóniájának Adagietto tétele minden bizonnyal a szerző legismertebb zenéje. Nemcsak Luchino Visconti Halál Velencében filmje tette híressé, melyben kísérőzeneként használták, hanem már a 20. század első felében is nagyon népszerű volt, és gyakran adták elő hangversenyek önálló műsorszámaként. A monumentális, mintegy 70 perces szimfóniát Mahler három részre, s ezen belül öt tételre osztotta: I. 1 Gyászinduló 2. Egy „viharos” gyors tétel; II. Egy rendkívül nagy terjedelmű Scherzo; III. 1. Adagietto, 2. Rondo-finale. Az I. rész két tétele szorosan összetartozik: a Gyászinduló tulajdonképpen bevezetés a szonátaformájú főtételhez; s ugyanígy bevezetés, vagy inkább átvezetés, lírai kontraszt a rövid Adagietto is az élettől duzzadó Scherzo és a szilaj finale között.
A 41. évében járó zeneszerzőt 1901 februárjában érintette meg először a halál szele: miután a Bécsi Filharmonikusok délutáni koncertjét, este pedig az Operában A varázsfuvolát dirigálta, erős hasi vérzés lépett fel nála, s azt hitte, ütött az utolsó órája. Bár egészsége hamar helyreállt, a halál gondolata újra és újra visszatér az 1901 nyarán komponált műveiben. Ekkor keletkezett a szimfónia első két tétele, s legalább vázlat formájában a Scherzo is. A 4. és 5. tétel viszont csak a következő nyáron született meg – a közben eltelt időszakban ismerte meg és vette feleségül Mahler Alma Schindlert, s ez a körülmény hallhatóan nyomot hagyott a szimfónia zenéjén is: a komor, negatív hangvételű első két tétellel szemben a 4. és 5. tételből a boldogság és életkedv sugárzik. Így a mű mintha a halálból az életbe való visszatérést, a sötétségből a fénybe való átmenetet ábrázolná – mindez persze csak feltételezés, a zeneszerző ugyanis a 4. után soha többé nem adott szavakban megfogalmazott programot a szimfóniáihoz. „Abszolút” zenét akart írni; ami viszont nem akadályozta meg a művek előadóit és elemzőit abban, hogy megkíséreljék megfejteni a kottafejek mögött bizonyára ott rejlő mögöttes tartalmat. Az Adagiettóról Willem Mengelberg karmesternek, Mahler közeli barátjának állítólag Gustav és Alma Mahler is egybehangzóan azt mondta, hogy a tétel egy Almához írt szerelmi vallomás. A tétel csodálatos dallamát, a csak vonóskart és diszkrét hárfakíséretet alkalmazó, intim hangszerelését, s időről időre szenvedélyessé fokozódó, expresszív hangvételét tekintve nincs is okunk kételkedni ebben…
Egy másik értelmezés viszont a halál gondolatával kapcsolja össze ezt a zenét. Ha tekintetbe vesszük, hogy az Adagietto hasonlóságot mutat az „Elvesztem a világ számára” kezdetű Rückert-dallal, s hogy egy Wagner Trisztán-előjátékából vett idézet is felbukkan benne, akkor talán elmondhatjuk, hogy a kétféle megközelítés nem feltétlenül zárja ki egymást: a szerelem és a halál fogalma, úgy látszik, Mahlernél sem volt összeférhetetlen egymással.